Konc királytól Cibere vajdáig

Vakon ülök a székben, kérdezik, milyen lett, nem látom, gőzöm sincsen – utálok fodrászhoz járni. Moziba hívnak, poén a sztori, végigröhögjük majd az egészet – idegesít, ha remekül kell magam érezni. Pont ez a kettő van benne, nem külön-külön, hanem egyszerre, amikor felöltözöl idétlenbe – sose bírtam a farsanggal zöld ágra vergődni. A fánk, halványsárga szalag és nyári baracklekvár, egyedül az ér valamit. Egyedül az, nem kell más mellé, se tánc, se tombola, se hercegnősködés.

Hercegnő, az mondjuk sose voltam, itt szúrhattuk el. Cserébe viszont csupa eredeti dolgot talált ki anyám, hiába kapálóztam ellenük. Igaza volt, biztos nem volt más ötletem, maskarával teljesülő vágyak, lehet, hogy azok se voltak. Föl se merült, hogy belőlem királylány legyen vagy tündér. Lettem viszont Ludas Matyi valódi lúddal, a tollas állatokon kívül semmitől nem iszonyodtam. Két ujjal fogtam a szárnyát, persze, hogy kitépte magát, és összefosta a tornatermet.

A történetekből nem csináltam drámát, a fiúknak is legfeljebb szőrmentén meséltem, kiszórtam szépen a lényeget. Tenyérizzadás, félelem, hányinger nélkül is valahogy átöröklődött, és dagadni kezdett a farsanggal szemben az ellenállás. Pedig ezek, ha századik Darth Vader akartak lenni, vagy Batman, akkor az lettek. Ha ninja, akkor az, tavaly meg Harry Potter voltak mind a ketten. Jó, a fekete hajból nem engedtem, feszt spréztük a mosókonyhában a szőkéket.

Van egy sorozat régi fényképem, Podkarpatska Rus, nem tudom, hogy került hozzánk, még nagyanyámtól gyűjtöttem. Egyiken valaki lábasokat foltoz, a hátuljára géppel azt írták, az isten megbüntette, és bevállott drótosnak. Öcsém egyszer meg drótostót lett. Volt bajsza lószőrből, faragott csibukja, hátán faláda, zsebében pálinka. Senki se tudta, mi az a drótos, azt hitték róla, simán csak cigány. Ez volt az egyetlen jelmez, amit valaha is elirigyeltem.