Legfeljebb három szín

Hirtelen rám tört a nosztalgia pont egy hét után. Pedig az csak egy szimpla szombat volt.

Ez meg olyan cifra, van benne minden, hóvihar, traktor, barátok, boldogság, még a világ legjobb fagyizója is terítette nyári kínálatát itt, a határszélen. Mintha éppen tavasz lenne.

Akkor egész nap hevertem, zöldséglét ittam, a cékla nem tetszett. Ha akartam, zabkását főztem ebédre. Nem szóltam egy szót se.

Fiam azt mondja, a Gábor Áron, az egy híres focista. A rézágyú legyen a Puskás Ferencé, mert annak kell a fegyver, a tankok meg jönnének inkább errefelé. Az újság elején az pedig egy ócskább gokárta, mint amit ők csináltak pár nappal ezelőtt.

Éjjel ott nem ébredtem fel. A nappalok valószerűtlenül rövidnek tűntek, aludtam kétóránként. Álmaimban vagy süllyedtem, vagy menekültem. Nyomasztott, hogy a GPS Nagy-Magyarországot mutat, és nem jelzi, hol vannak benzinkutak.

Előkerül a sztori, újramondjuk végig az elejétől, az expedíció idefelé, ki hogyan fagyott szét, mekkora volt a hófal, és nem tudtak semmit. Semmit, le se szarták őket. Tegyük már el magunkat holnapra, eltesszük, nem akar telni az idő. Hajnalban a hóra pisilek inkább, mint hogy keresztülmásszak mindenkin.

Járkáltam az erdőben, kimelegedtem, derekamra kötöttem a kabátot. Mehettem akármerre. Legfeljebb három szín volt körülöttem, nemzeti színek. Az volt az ünnep.