M, mint madárka

Másfél éve kaptam vissza a Pirex előtt. Nem vettem észre, soha, senkit nem veszek észre, hiába áll akár az orrom előtt. A szemüveg holtterére fogom, ez persze inkább a parkolási gikszereket menti. Az még jobb alibi, hogy vagy látok, vagy gondolkodom. Hát elgondolkodtam akkor és ott, a Pirex előtt. Csak csörtettem kifelé, mikor rám köszönt.

Hálás vagyok annak, legyen bár égi vagy mesebeli, aki őt odatette elém. Azóta örülök miatta, örülök szakadatlan. Ráadásul ő nem szimplán ő, hanem hozta magával a múltamat. Nagy, közös múltunkat hurcolja magában, elég épphogy megpiszkálni, akár a tintahal, ontja magából a sztorikat. Mint egy felhő, úgy veszi körül ártatlanságunk porcukros kora.

Elég egy szó, hozzá összecsippentett szem, és a gimiben vagyunk, mondjuk 1984, és az egész annyira glatt, hogy sírni kell, milyen jó volt, és csak néha rossz. A vicc persze az, ha összefogunk, most is ugyanúgy jó. Kicsit persze többet kell dolgozni rajta, mert pályán kívül kell tenni a jelen kínjaink, de ha ezzel megvagyunk, fut velünk a szekér, mi meg dülöngélünk rajta, egymáshoz koccan combunk, vállunk, karunk.

Amiről akkor még nem tudtuk, micsoda ajándék, pedig akkor is működött, most lett csak igazán fontos: segít pályán kívül tenni. Sőt úgy rak helyre, mint szinte senki, ravaszul, erőszakmentesen, érzőn. Jól látni tanít meg, magamat, másokat, és onnantól fogva bekattan a kritikus pillanatban. Csinálni ezt, mondani azt, bekúszik az a kedves, meleg szava, és másként mondom, csinálom, affélén, ahogy ő tanította.

Most meg itt a születésnapja. Voltál már úgy, hogy adnád át a fél világot türkiz selyempapírban? Kapok ide, fordulok oda gondolatban, és választanék bármit, minden olyan seszínűnek tetszik. Így hát odateszem a Hai Nam-ban egy pho leves mellé a régi életünket arany-fekete-fehéren. When I was young, it seemed that life was so wonderful / A miracle, oh it was beautiful, magical / And all the birds in the trees, well they’d be singing so happily / Oh joyfully, playfully watching me.