Magyar(ka) költészet

Nincs nekem még könyvem se, csak pdf. Kinyomtatom, nem megy a képernyőről olvasás. A Danilo Kiš mottó betalál, rá vagyok kattanva mostanság. Ánégyes lapok előttem, magas, nagy halom, lehet firkálni rá. Az első jó! glosszát oda tettem, hogy Nagyanya egész este csak vele táncolhatott, Bukovszki úgy hordozta körbe a fagerendás díszteremben, mintha a régi, piaci céllövöldében nyerte volna. Nem csak mert Bukovszki, hanem a szerelem, sőt aztán a sokféle szerelem, ami benne van. Ötven oldal után átmentem kamaszba, hasaltam nagyanyám piros heverőjén ezerkilencszáznyolcvanban, és rohantam át az Olcsó Könyvtári darabokon. Gyorsan fogy, néha meg kell állni, spórolni vele. Úgy esik az eső, mintha húrok kötnék össze a felhőket és a földet, csak éppen a fene se tudja, milyen zenét játszanak rajtuk. Meghal a nyuszi, csehszlovák csilláron meghal a doktor, csupa fájdalom, de még a szép is olyan Árvácskásan vág gyomorszájon. A paradicsom levelének kesernyés szaga volt, a kövek mellett olyan száraz lett a föld, hogy a porrá tört göröngyöcskék átfolytak az egyik tenyeréből a másikba. Következik a már nem kisgyerek, november hetedike, Zánka, sóder, sóder a lábam alatt, galambom, elandalító szocreál. Eszti néni férje a konyhafiókjukban tartotta a Mackósajtot, amit a munkahelyén adtak neki védőételként. Aztán véget ér a kastélyudvar, véget az Árvácska, a kamaszlány, és megritkul a refrén. Már csak ritkán mondja el valaki, sokkal ritkábban, mint előtte sok-sok oldalon ugyanazt, hogy ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. És benne marad a füledben, hiába hűl jegesre az egész, borzongsz, annyira hideg lesz, mégis benne a lelkedben, hogy ami rendesen fontos, annak jónak kell lennie, hát jó is lesz, nem hazudhatnak az érzések, és nem hazudhat az életünk se.

/A kurzivált szöveg Kőrösi Zoltán: Magyarka című regényének részletei./