Marno-megmaradás
EGY KÖLTŐI KÉRDÉS
Mi keresnivalója itt a földön
ennek az elveszett alaknak?
EGY SZÓNOKI KÉRDÉS
Mi keresnivalója itt a földön
ennyi elveszett alaknak?
Nem járok sehova. Legfeljebb egy-két mozi, és enni valahova. Ha lehet, kínai, de mostanában inkább thai, még inkább Hachapuri. Ott is főleg a gombás blini, elképesztően lágy és sima, mellé esetleg egy rétest megszégyenítő achma. Anélkül nem eléggé durva, hogy tárkonybomba ne robbanna, tűznek tehát muszáj előtte chakapuli.
Van viszont olyasmi, amikor nem tudok otthon maradni, hiába nem járok sehova. Menni kell, nem érdekes, hogy másra se vágyom, mint maradni, ahogy mindig, ha jól eltervezem, na jó, most tényleg elmegyek. Indulni kell, összeszedni magam, ha másért nem, őérte feltétlen. Meg a másikért, vezeklésképpen. Akkor hagytam magamnak magam, és nem indultam el, utoljára látni, hátradőlni, hallgatni a csöndjét, az egyik szemed ‘csukd be’ kérlek, / és én lábujjhegyen elosonok, / ha nem figyelsz, ha félrenézel, / én lenni többé nem fogok.
Hallom az elosont másikat, miközben őt hallgatom, aki fitten szeretne meghalni. Ez szíven üt, egy karalábélevessel elkeni, óvodáskorának első-utolsó napján hogy hányta a foghíjtelek kőrakását teli. Onnantól folyton beteg, beteg és olvasott, a költészet viszont messzemenően nem érdekli, hiába. Kizárólag a Toldi. Meg a Szép Ilonka, abba belepusztult. Egyébként pedig úgy volt vele, hogy nincs undorítóbb annál, mint hogyha költeményt ír valaki. Dunába borította az összes tanszerét, egy jegyzetfüzetet hagyott, írt, olvasott. Különben aludt. Később lifteket szerelt, és írt, írt, írt, abban az évben különösen, amikor születtem. Weöres-respekttől Szentjóby-revelációig jut. Végső soron bezárkózik az Ostrom utcába. Hajlamos Rilkére egészen gyalázatos kifejezéseket használni.
Schubert áriákkal lesz komplett az este az üvegteremben, Te vagy a csend, passzol ide. A halál és a leányka pláne. KIÜRÜLTEN ÉS KIÜRÍTVE, „Ich habe genug”, Petri Györgynek, a saját hangján szólal meg.
Már csak a lejtő megy nekem, kedves
Halottam, elhaladok lefelé a nemzeti
dohánybolt mellett is, már mióta ott van,
s én még mindig pártirodának nézem,
méghozzá illegálisnak, kérlek. Betérnék mostan
kifújni magam, de hátha fináncnak, mondjuk
Robert Burnsnek néznek? S még megölnének?
Vagy megkedvelnének, s marasztalnának tagnak?
És az rosszabb, mintha idekint a hideg szmog fojt meg?
Ki adná rám akkor kockás takaróját, kérlek?
Ezt azonban most abbahagyom.
Azt írja nekem, finom, tapintható, drámai, és valami önkéntelen humor is a szövegtestben. Elteszem, majd összefűzöm azzal, ahogy a színpadról kimosolyog rám szelíden. Előredől, vérszínű gyapjúpulóvert hord a mellkasán. Hazafelé a legszebb mondatát pörgetem, nem eresztem, megmarad nekem, ideje rendben megdöglenünk.
