Márványintarziás napok

Paperblanks, három éve vettem a Nyugatinál. Sokat lamentáltam akkoriban a naplókon. Tömzsi vagy karcsú, a lapok sárgán vagy vakfehéren szebbek, a borító pedig tobzódjon selyemben, vagy legyen simán egy nyirkos tapintású, fekete Moleskine. Mikor végigsimítottam a gyöngyházfényű berakásokon, nem volt kérdés, hogy ezt választom. Az első mondat egy rohadt hideg fülkéből való, hajnali zónázón Ceglédről Pestre. Azt hittem, hűséges leszek, kitartok mellette, aztán mégis hagytam, egy fél év alig volt, hogy firkáltam bele.

Mindenki elment táborba, kószálok a lakásban. Bocs fiúk, de egyszeriben olyan lett, mint amikor nem volt se férj, se gyerekek. A legnagyobb maradt ugyan, nem számít, testvérré lényegült át, legfeljebb annyi a felelősség. Időnként teljesítem, amit kér. Különben csönd van, jófajta csönd, hallani lehet a lapozást. Esténként surrog a slag, és dől be a hűvös az ablakon. A napló olyan természetességgel került elő, mint Csehovból a régi, száradt harangvirág. Kár volna veszni hagyni ezt a pár üres napot, elmondom, mi volt.

Pont úgy, ahogy harminc éve, semmi cécó. Nincsenek legömbölyített mondatok. Elmondom, hogy csináltam Juditnak gibanicát. Túró, réteslap, kapor. Kávéfőzőbe vettem teakapszulát, semmivel se különb bármely más English Breakfast-nél délben. A ház vijjogni kezdett, ha nem tudod a fegyverszekrény kódját, eléggé riasztó. Este tízkor beszerzem Goldingtól a Zsarátnokot. Elmegyek edzésre, fölmászom a hegyre, mintha éppen. Ereszkedéskor derül ki a lényeg, hogy mégse. Nézem hosszan Kun Árpád kezét, sütök neki szverdlovszki kekszet engesztelésképpen.

A szép, és lassan telő könyvet aztán szombaton elteszem, hogy majd elővegyem, amikor a nap újra gyöngyházfényűnek mutatja magát.