Négyszemközt

Fura, hogy eddig nem vettem észre, pedig olyan nyilvánvaló volt a jelenléte. Mindennapi. Egyszer elirigyeltem a zsákját, legfeljebb ennyi történt. Nem tudom, mi oka volt felütni a fejét pont egy júniusi estén. Olyan kedvesen semmilyen délutánban egy kis Tolsztoj és meggylekváros kenyér. Kizárt, hogy ők idézték volna meg. Marad a régi póló, abban aludtam el, hasán lemezcsibe.

Egy nem egyértelműen vidéki ház konyhája, az ablakok a kertre néznek. A kockakő lecsempült ott, ahol diót törtek. Vagy szétrobbant a szódásüveg. Csak álltunk. Kintről japánakác illatát hozta a szél, lobogott a függöny, időnként a karomhoz ért. Sztori nem volt, a titokkal, úgy tűnt, megbirkózunk mi ketten. Jobb lett volna szabadnak lenni, mint a sólymos ember.

Hajnal négy. Egy másik hajnal, világosra firkálom a titkokkal tapétázott kamrák sötétjét. Képeket keresek, kivágom a szemet, úgyis az a lényeg. Lényeg, hogy még csak véletlen se nevessen. Összehúzott szemek, leginkább a konok hallgatást kedvelem. Nincs benne semmi felesleges. Több nem kell, elvagyok vele, mint kölyökkoromban a Ben Quickes tükörrel.

Őrült szerelem, Ambruska után az első komoly. Megkértem anyut, írjunk neki, én majd fogalmazok. Ülünk a hokedlin, írjuk a levelet a Ben Quicknek a hosszú, forró nyárba. Anyu azt mondja, úgyis megy postára, föladja expressz. Valamivel később rákérdeztem, a címet honnan szerezte meg. Tudta, elégedjek meg ennyivel. Sokáig vártam a választ, aztán beleszerettem a szomszéd Kareszkába.