Négyszínű öt napom

Átadom magam a nőknek.

Egy szelet élesztő nélküli tönkölykenyérrel kéne kezdődnie, az élesztőn nem múlik, azzal is jó lesz, a tönköly stimmel. A gyümölcs szabályszerűen megvolt, füge, spanyol vajaskeksszel megfejelve, mert engedetlen vagyok. Reszelt répát zacskósat vettem, nem praxis nálam, hogy ilyen formában küzdjünk meg egymással. Pláne, hogy simán citromlével, elő is került hamar a juharszirup. A zabkását pitére cseréltem, az alma volt a halmaz metszete. Párolt zöldség pipa, rajta paradicsomturmix helyett sajt, erkölcstelen adag tejföllel, olyankor már mindegy, mi van alatta, csavart gyermelyi vagy karcsú zöldbab.

Beköltözöm, lerázok magamról minden feleslegest. Kiderül persze, elsőre nem jön össze. Majd mikor hazautazom és vissza, jobban sikerül. Nincs itt más lényeg, mint a forró, csilis leves. Az, hogy távol legyek, közepében az erdőnek, nekem közepe akkor is, ha széle, pár lépés, és nincs más körülöttem.

Semmi férfi, nyolc nő szövetségben. A tűzön járó tetszett a legjobban. Azt mondja, a talpa nem égett meg, nemhogy nem égett, de semmit nem érzett. Mint egy paplanka, azon lépegetett. Meg az, aki nem bírta tovább, és eltűnt. Nem érdekelte többé se csalántea, se búzafű.

Pedig voltak mindenféle színek, szín szerint zajlottak a napok. Nem hinné az ember, répának hogy lehet ennyire örülni, gyömbér és kókusztej, elrepít messzire, másnap cékla ellenében is erre van szükségem. Habár tudod, borscsért az életem, ez a borscs más, lábszárfejtés nélkül kizárt, hogy működjön.

Esténként előkerül a tejbegríz, ki hogy eszi. Hogy alakul a kakaópor a tetején. Van, aki körözve kanalaz, van, aki összekever. Én a tejbegrízt, mindegy, hogy folyik vagy kemény, szeletelem. Csíkban kezdem hozzám legközelebb, a tányér pereméig így haladok tovább. Ahogy a tanösvényen egy délután, aztán egy másikon a falu túloldalán. Patkónyom, templomhegy, ágak által elkapott alma, kémények füstje szürkületben.

Hazatérve az otthonná lett házban ugyanaz a lány vár, aki három éve. Azt mondja, nem fog beszélni. Én se szoktam. Zenét kapcsol be, egy férfi énekel, lassú, szomorú dal dobokkal. Kitakar, végigönt meleg olajjal, édes, meleg illat, talán kakaóvaj. A fejemet hagyja a végére. Sűrűn lélegzik, érzem, hogy nyel. Körbejár, megáll, tenyere könnyű a hátamon. Valamit szeretnék mondani.

Olyan volt, mint egy napkeleti. Nem tudom eldönteni, hercegnő voltam, vagy király.