Nyert utat nyeretlenért

A színpadon egy férfi várt, mosolygós, huncutul hunyorgó, mint akiben a lélek folyton csíki táncokat jár. Arra kért, hogy játsszuk el, és rámutatott egy mogorva, szőke férfira. Nem volt más kikötés, legyek természetes, érjek haza, mint feleség.

Sötét szobába kellett belépnem, a fény csupa zöld volt és kék, a fickó haja csillogó ónix lett a műlichthof-ablakban. Nem szóltam semmit, nem is köszöntem, természetes volt, hogy játszanom kell. Felvettem egy szürke macskaszőrcsomót, mielőtt a táskámat letettem.

Nem szóltam a szőr miatt, nem kérdeztem, az éjszakát otthon tölti-e, ezt akartam, járni-kelni tíz négyzetméteren úgy, hogy még csak rá se nézek. Húsz perc után leállított egy nő, ebből így elég lesz, és felkapcsolta az átlagos neont.

A testünket aztán összemontírozták. A hátammal hajolt előre, a szemüvege az én orromon volt, az ő keze szedte föl a macskaszőrt. A vidám férfi szerint ez lett a legjobb darab az összes eddigi közül, jutalmul nyertünk egy Bécset ketten.

Vannak helyek, amelyeket nem állhatok, például Bécs. Nincs ebben semmi megtervezett, egyszerűen nem, és kész. Ömlött az eső, amikor megérkeztem. A Stefansplatzot Mozart-legények szállták meg, a házak hófehér puttóktól dagadtak.

Jól esett, hogy a szőke mogorva maradt, bosszantott volna, ha örül a városnak. Osztrák helyett arab csoport táncolt a bukszusok mögött, a Hundertwasserra mindenki mást mondott, hogy jutunk el, a sétálástól délre kolbászszagú lett rajtam a pulóver.

Utamba egy régikönyv-bolt akadt, olyan becsöngetősfajta, szűk, sötét. Elsőre Dóczy Lajos Csókjába futottam bele, arany gerinc, ölellek, míg leasznak karjaim. Volt hátul kanapé, a pulton tenyérnyi atlaszok, meg egy pénztárgép.

Kifelé csöngetni kell, megint szembe fúj a szél, a pompából elég, húzok a Westbahnhofra. Szuvenírnek annyi, hogy a sarkon egyszerre három kőpofát gyűjtök be. Anyáddal élsz, Babettával jársz, macskád van! És még ne is legyél kemény?