Olajfúrótornyok diszkrét bája

Azt mondja a férjem vasárnap kilenckor, de kár, hogy nem kattinthat rám. Háborítatlan, finom reggelei része volt, hogy fölcsapja a blogom. Azt mondja, nélküle szomorú majdhogynem.
Ki nem állhatok csalódást okozni, akit szeretek, annak főleg.
Ez olyan, mint a sütőtökkrémleves, lágy, sima, tejszínes, megcsinálom bármikor, ha kéred. Meg a szverdlovszkij keksz. Bajor sörös bableves.
Tejberizs, ha álmomból is ébresztenek érte.

Nem tudok ellenállni, amikor szeret. Pedig másoknak egyre simábban mondok nemet. Évek mentek el szanaszéjjel szórt fals igenekre. Ezzel most szépen összefér, hogy magam járok le és fel a fogas mentén. A vezető megismer, tán ha intenék, mint Jókai, bárhol fel is venne. Zöld, színes, kopár, mikor milyen völgy, körülölel, bebugyolál, hűt, melegít, véd a tudat, senkivel sem vagyok. És föl se merül, hogy bokor, gyom, olajos talpfa, sínek hamisak lennének.

Ha valamiről, az olajfúrótornyok diszkrét bájáról mesélnék. Merthogy zöld meg színes meg kopasz ugyanígy, és üres. Csak a sószag, felhők és nap számítanak. Ahogy megfestődik a beton a fénytől.

Az ide-, oda-, elvágyódást mintha magán viselné az egész építmény. Pedig csak áll, lötyböli talpát a tenger. Más örülne ennek, lehet, hogy legtöbbször ő is. Pont annyira van maga, amennyi nekem is jól esik. Lát távol egy hozzá hasonlót, azonban az sosem lesz egy méterrel, centivel se közelebb. Időnként matatnak rajta apró, ismerős kezek, de többnyire elvan a csöndben. Nem süket, mert ott a megszokott morajlás, fémzajok. Sirályvijjogás. Csak épp idegen nem jut közelébe.

Semmiség is elég, mondja a férjem, de a rituálé kell neki, muszáj vasárnap reggel.
Nem megment, csak épp egy kicsit hátrébb húz a fúrótoronytól. Néha, mint most, sikerül talán. Ideig-óráig.
Az viszont hótziher, ha csak egy kicsit is nem figyel, regényhősöket meghazudtolóan mizantróp leszek.