Ott jár most már

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

(Nagygalambfalva, 1929. május 10. – Budapest, 2018. június 20.)

Vécsei Rita Andrea: Mondják, a remény

Mintha valaki tényleg ott járna,
fenn a fák hegyén.
Nem, szó sincs róla, ki a csillagokat gyújtja,
inkább talán madár,
de mégse, mert reccsen súlyosan az ág.

Nyár elején ablak elé húztam az ágyam,
hogy közelebb kerüljön hozzám a kert,
dőljön egyenesen rám az éjjel,
nyitott sátor lett a szobám.
Combomat mandulamorzsa szúrja,
egyszerre sós és édes, mézkérget sütöttek rá.

Úgy hallgatózom, mint aki fél,
a fotelról kölcsönvett pléd alatt,
bent fény, kint sötét van,
láthatatlanná kéne tenni magam,
mellettem szótár és üvegpohár.

Figyelni próbálok a könyvre,
hirtelen túl nagy a csönd, ezért leszek biztos,
hogy valaki áll, nem is a fák hegyén,
annál sokkal lejjebb, a mályvabokroknál.

Tudom, hogy itt van, ki lenne más,
megugatják a szomszéd kutyák,
nehogy elbizonytalanodjam,
ilyenkor muszáj felkelni például inni.
A vízre minálunk várni kell,
sokáig langyos folyik, zajos a csap éjszaka.

Kihúzom magam, járkálok egy kicsit,
sajnálom a fiús, csíkos pizsamát,
lehetnék nőiesebb,
óvatosan pisilek, nehogy hallja a szellőzőn át,
nem pisiltem még előtte nyilván.

Fogat mosok, közben járkálok,
higgye azt, hogy mindig így mosok fogat,
a borosüveget lazán szemétbe dobom,
polcra teszem a mandulát.

A konyhaajtó rácsán át kisóhajtok a sötétbe,
akárha levegőznék,
nem nyitom ki, látsszon, nem vagyok szabad,
mégse börtön egészen,
nincs a csíkos alsóra szükség.

A bugyit magamon hagyom,
sétálgatok konyhán, ebédlőn át,
kibontom a hajam, megrázom,
az üvegfalnál nyújtózkodom,
mindent úgy, mintha színpadon.
Lehasalok, szótár, korty víz, betakarózom.

Ugatnak a kutyák, valaki jár a fák között,
a remény és a félelem,
hol, melyik bokor mögött,
hideg az orrom, kezem, pléd alól kilógó részeim,
most vagy bejön,
vagy menjen haza, mert még megfázik itt nekem.