Run To The Hills

Mikor átpörög egy dátum egyesekből tízbe, azt muszáj szóvá tenni. Vörös színt idéz a szó: jubileum.
Néha közben párszor belefeszültünk, hogy egyáltalában meg tudjunk maradni. Picike erőt nem árt gyűjtened, hogy nekigyürkőzhess az újabb tíznek. Nem kell se nap, se tenger. Hegy kell. Az életedért rohanni felé. Hogy aztán előszedd, micsoda emlék, mikor épp megint menekülnél.
Sose próbált Kaspressknödel levesből, hagyma-sajt-szalonnás Kasnockerlből áll össze az élmény. Nagyon csúcsos, tiszta templomocskákból. Levegőből, szélből, áttetsző kék égből. Eiskogel előtt úszó paplanokból.

Az ablakon éjjel a hegy hidege dől be. Tehén és fű, meghitt trágyaszag a mezőkről, gyönyörű, langyos áramlatok. Barbarahofban messze nők nevetnek. Valami olasz móka lehet, az áriák közül egyet se ismerek.
Másnap a sziklafalon tüzeket terveztek gyújtani, elkésett Szent Iván. Tűz helyett villámlik. Ahogy csak ezer méter fölött képes esni, úgy szakad. Vastag eső surrog, nyirkos tőle a paplanom.
Belebotlom egy szakmába, bizarr találkozás. Nap és hold fehérítette csontokkal mit csinál a mester. Feketével számokat ír rá, borostyánlevéllel, rózsával díszíti. Hazafelé azon gondolkodom, vajon a koponyafestő mer-e álmodni.

Hajszoljuk, gyűjtjük egy álló héten át, amiről majd fényképeket nézegetünk egykor. Mondjuk kandalló előtt, ha lesz, de megteszi a cserépkályhánk. Lapozzuk, nézzed, ez meg a VOLT. Ahol először jártunk együtt pont, mikor az Iron Maiden. Meg ahol Soproniban lubickoltak a kisfiaink. És mezítláb olvastam hangosan a könyvem, naptejillatú lett az összes dedikált oldal. Tíz. Ugye emlékszel.