Szelfi és lapu

Előbb utóbb mindig behúzom magam a csőbe. Arcoskodok, hogy így meg úgy kimaradok én ebből, aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy beállok a sorba szépen. Viszont szegény anyut sajnálom, dugába dől az a sok tanítás, hogy más legyél, azt se túlságosan, semmi szélsőség. Ilyenkor az itthoni konzervmondatok is súlytalanul lebegnek, attól még hogy Z. kap, szív, ugrik, te ne kapj, szívj, pláne ne ugorjál. Pedig annyira jó azt csinálni, amit a többiek.

A szelfivel pont ez volt a helyzet. Igaz, az elején, amikor még nem nevezték direktben annak, és Intercity vécéből mms-ként kaptam, meghatódtam, és elraktam. Aztán bejött divatba, kicsit visszatetszett az a sok jól ismert pofa, akik valamiért hülyébbek akartak lenni, mint rendesen. Pink selyemdüsesszen henteregni, liter Budweiser mögül kikacsintani, szenegáli fickót rúzzsal összemaszatolni, értettem én, hogy életérzés, de minek ezt közkinccsé tenni.

Sehogy se tudtam magamat hasonló szitukban elképzelni. Csakhogy nem ez ám a lényeg, hanem megmutatni köztes közeg nélkül, amiben most vagy. Közvetlen, élőben, cicoma, púder mellőzve, már ha nem épp a cicoma, púder maga az üzenet. Mikor máshoz nincs türelem, mint telefont nyomkodni, végigpörgetni az összes funkciót, adja magát az ötlet, fordítani egyet a kameraálláson. Így kerül egymás mellé mater dolorosa, és a térdbajokra éjjel a Gellérthegyen szedett lapulevél.