Szivárványszínesen

Citromsárgába öltözött pár napra nekem a világ. A sárga nem divat manapság, nézd meg, sehol egy jóérzésű fal, egy laza kis blúz, de még plédet se találtam legutóbb ilyet. Az áthallás miatt meg jobb, ha nárcisz-sárgának hívom, a citrusfélékkel nem árt, ha vigyáz az ember.

Volt nettó két napom ott, ahol a csatornán túl épp idegméreg dúl. Nem törődtünk vele, vagyis csak annyiban, hogy apokaliptikus víziókat versenyeztettünk esténként. A testvéremmel, akiért mentem. És a gyerekekért. Unokahúgom olyasmivel köszöntött, elgyengültem tőle egészen. Nem vagyok szokva pillangós-haboshoz körülöttem annyi sok fiútól.

Rosszul mondom, tőlük is sírtam, nevettem, fél asztalnyi szívet raktak makaronból. Meg a kis borítékaiktól, na, attól muszáj volt zokogni, hogy 50 évesen Colin Firth épp A király beszédét forgatta, hogy veled lehet a legjobban sétálni és hogy téged mindig szeretlek még ha nem is úgy látszik.

A sárga rózsaszínbe vált, mikor pedig anyám, apám ölelget körül. Porcelán szépségű csokrukból egy szál bőrönd-szítta fehér virág tért velünk haza. Mikor landoltunk, néhányan még éppen szavaztak, maradtam, amiben voltam: eufória és ünnep. Aztán hirtelen vége lett.

Furcsa volt a hétfő, labilis és üres. Várni eztán vajon mire is lehet. Talán majd a még egyszer ötvenre, mikor hét nap s hét éjjel megint bálvány leszek. El se hiszed, másnap reggel bekövetkezett.

Kis elsősöm óra előtt megáll előttem. Rám néz, föl, egészen, lenne egy kérése, teljesíteném-e. Feltétel nélkül mentem bele. Vegyem le a szemüvegem, mert látni szeretné a szemem. Leültem, hogy lásson, néztem rá vaksin. Próbáltam elsimítani a ráncokat, ne okozzak túl nagy csalódást.

Sokáig tanulmányozott. Szép a színe. Az, hogy szürke és kék egyszerre. Közelebb hajol, szuszog. Nicsak, ott a közepén mintha valami arany pöttyöket is látnék. Csak áll tovább, nem mozdul, néz, és azt mondja, neked tényleg gyönyörű a szemed.