Szívnagydobbanás

Mindig az abszolút kellett.

Kezdetben a „minden”.

Nem lett meg.

Végül a „semmi”.

Az se.

/Tandori Dezső/

Az autók bezavarnak, minek vannak ott. Nem rossz végül így se, alakul a kompozíció, köszönhetően annak a kis szürkének keresztben. Jó lesz, úgyis csak a táblák tetszettek meg. Valaki egyszer okoskodott velem, aranymetszésről hablatyolt. Elolvastam párszor, az mire is való, aztán elfelejtettem megint, nem láttam benne rációt. Ne sértődj meg. Nekem mindegy, hol metszik egymást az egyenesek.

Nézem a képet a kamerán át, teljesen átlagos Nápoly, mit akarok. Meleg van, sürgetnek, hogy menjek, várnak még, aztán elhagynak. Maradok az úttesten egyedül egy teljesen átlagos kép ígéretével. Nem tűnik fel, hogy néznek. Nem tűnik fel, hogy lenne ott bárki rajtam kívül. A táblákra figyelek, így csesszük el. Állítgatom, legyenek rendben a függőlegesek, mire meglátom. Lóri-forma srác ül kellős középen.

Lórira emlékeztet. Akkor még Lóri volt, nemcsak emlék. Zavarba jövök, nyilván, mert szembenéznek velem, aztán hogy most akkor mit fog szólni, ha lefényképezem. Mindegy, hol a függőleges, elcsípem gyorsan, mikor leesik, hogy pózol nekem. Kinézek a telefon mögül, mintha valami profi gép volna, nem érdekel, hogy kezdhetem újra. Kinézek, és mosolyogni kell rá, még ha össze is töröm a spontaneitást.

Nem rontja el, rögzül úgy, ahogy beigazította magát. Így marad meg, ahogy ül, átvetett láb, félrebillentett fej és a lágyságon túl némi szomorúság. Miatta is lehetne Tandori, de nem ezért van itt, hanem miattam. Ma a szívnagyobbodást szívnagydobbanásnak olvastam.

Hogy kirántson ebből, kontrasztképp a csempézett padot rakom. Már-már szépelgés, különösnek hiszem, de tök átlagos. Így verődünk át mindannyian. Pláne, hogy mögötte ott a fölhájpolt órák. Totál disszonáns, nem kell, a szép nekem sose kellett. Ne jó akarj lenni, hanem őszinte, ne szép, csak igazi, csempéből kéne ezeket kirakni. Hagyjuk már. Akarj magad lenni, ahová nem ér el senki. Ahol fúj szembe a szél, kifújja azt, amit fájdalmasnak hiszel. Sose fújja ki, pedig a Balti-tengeri szelekben meg lehet bízni.

Halomban a citrom. Ha ezt dobja a gép, csinálj belőle limcsit. Felbuzgatom magam, jó lesz, uborkacsíkokkal megbolondítom. Valódi cukor szóba se jöhet, lehet, hogy a mutatvány itt bukik meg. Legyen cukor, fejvesztett élvezet, hagyj ki belőle, tegyél bele mindent, amire úgy tekintesz, ezt így nem lehet. Lehet, legfeljebb nem azt hozza, amit elvársz tőle.

Régi képek ezek, más volt akkor az élet, de ki mondja meg, mitől vagy boldogabb, ha végül a „minden” vagy a „semmi” van meg.