TD prolongálva

Összefoglalhatatlan.
Nyolcadikán még azt gondoltam, begyűjtöm a legkedvesebbeket. Meg azokat, amiket gyakran előszedek. Amikhez történet fűz. Ami összeköt valakivel.
Egy héten át néztem.
Írtam egymás alá. Kihúzni képtelenség.
Két könyvből öt oldal lett.
Újrakezdtem, régi módszer. Ahová vetül a tekintet. Volt, hogy csaltam, lejjebb mentem egy sorral, vagy feljebb.
Félkönyveket léptem. Írtam egymás alá mindent.
Kihagyhatatlan.

Szedem halott kutyánk gyomorsavcsillapítóját

Égbolt kerül közéd s közé. De ha
nem az ő égbolton túlija
maradsz még így is, mi vagy? – ahol a
nem-mulás szive hirtelen
kihagy? anyaghiba? – miben?

Így halt ki, valami furcsa Graham Greene-regény szellemében, kettőnk közt a féltékenység…

Tegnap Szpéró megfürdött. És mintha elment volna a verébszaga.

Ne nézd hát: ujjaiddal inkább
boritsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, hol akkor
egyszerre meglátsz valamit, és arról
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,
hogy ezt akartad mondani neki –

Még hogy sohamár, aztán slussz? Az is minek! A „Sohamár” is mit van, mi a francnak van, mire jó?

Nem! Én a tévézenén is bőgtem.

Felírni: fel, fel valami földit.
Leírni: le, le valami égit.

Lemegyek a Naschmarktra: láttam, kapni rántott májat. Ezért megyek.

Lopiccolo nem tudta pontosan megkülönböztetni a régit a szartól.

Mekkora gazdagság az, hogy esetleg csak
a vizet nézed,
a virágokat,
bort veszel,
cigarettát,
semmit se teszel,
csak leülsz a lonc alá.

Kivitte az elkopott indigókat a szemétbe.

Azután: a veréb is ember! Ne kísérletezgessünk vele.

egyedül akarnál lenni, de
nem is akarnál egyedül lenni, és
ebből a feszültségből
lesz aztán minden.
Ebből vagyok én is.
Van ott, először is,
valami zűr, ebből,
hogy mégiscsak egyedül akarsz lenni,
de ezt nem akarod bevallani,
mert józan és normális ember vagy,
viszont nem is akarsz egyedül lenni,
és ezt nem akarod bevallani,
mert –
mert rendes akarsz lenni mindenkihez

Egy teleírt papírlap, Kafka tudta, Salinger tudta, de Tolsztoj is tudta, talán sorolhatnám, rettentő helye a világnak.

És néha szomorú vagyok. Mintha feltennék egy lemezt. 1977-ben, amikor az utolsó nyaralásunkról hazajöttünk, feltettem egy lemezt.

Ha valaki pillanatnyilag kedves
velünk, örülni kell, hogy teheti, hogy
nem akadályozzák bizonyos okok,
nem kell azt éreznünk: mögüle ott les
ugyanaz a bennünk is közveszélyes
magánveszély

„És nem fáj az, Barátom, ha a medve a Semmiből jön?”

AMIRŐL BE LEHET SZÉLNI, ARRÓL BE KELL SZÉLNI,
AMIRŐL HALL KELL GATNI, ARRÓL HALL LEHET GATNI

Aztán úgy éreztem, a végére értem, pedig csak abbahagytam.
Leírhatatlan.
Apám és közötte öt nap van. A csíkos medve legyen az apám. A sima a Tandori.