Üdvözlöm Önöket az “Uralni a félelmet” programban!
Készülünk a hepajra egy ideje. Több fordulós a csörte, mire kiegyezünk döntetlenben. Nettó két napra tolom le, egy kis csúsztatással az pontosan az elvártnak a fele. Különben is örülni kell, hogy egyáltalán működik a rendszer, és csuklótájra kerülhet a kincset érő szalag.
Addig, bár egyre kevésbé vérmesen, de felbuzog a négynapos bérlet, olyankor akut dolgom akad, a békét így őrizzük meg. Tovább nem magyarázom, miért kettő, elmagyaráztam párszor. Az aggódást, a félelmet, és ha volt bennem elég svung, a rémeket is körülírtam. Szerettem volna, ha látja, bármi megtörténhet. Példákat hoztam, persze kívülről nézve erőtlenre, szánalmasra sikerült példákat. Félelem, végül kizárólag erre hivatkoztam.
A VOLT naná, hogy nem a Woodstock, de győzz meg egy tizenhét évest, hogy bár inkább volna. Az időcsavarokkal sose voltam jóban. Előestéjén a fesztiválnak Donnie Darko-ra mégis azt mondtam, jöhet. Nem szimplán egy mozi, jelképévé lett a helyzetünknek. Darko átsegített a dilemmáimon, birokra kell menni a démonokkal. Hawking szerint egy féregjárat lehetővé teheti a tér-idő két távoli pontja közti ugrást, Woodstock-VOLT tengely, hát akkor meg is volnánk.
Ennél azért ez egy kicsit összetettebb. A bicajosnyitány hegyekkel nyilván megvett, Jake Gyllenhaal aszfaltra dőlve egy kanyarban. A nem belga, de Frank nevű óriásnyúl, mint a Döntés bödönhangon beszélő allegóriája, sokkolt, mihez képest nem nagy ügy egy bronzfejbe vágott balta. Vagy Grandma Death, a kiugrott apáca, aki levelet vár, de nem kap, könyvet ír az időutazásról, és úgy tartja, hogy a Földön minden élő teremtmény egyedül hal meg. Kövessen a Jövőbe, plusz küzdjük le együtt a félelmet.
Donnie Darko, egy szuperhős neve. És mi van, ha tényleg az. Habár tizenöt évesen még nyüszít megállíthatatlan, “nem kaptam pici vízipacit”. Elszúrható ilyen egyszerűen az élet. Remélem, hogy amikor vége lesz a világnak, fellélegezhetek, mert annyi minden jön majd még azután, mondja. Úgy tanítják, a félelem és a szeretet a legmélyebb emberi érzések. Szerinte vannak más dolgok is, amiket számításba kell venni. Azaz… az érzelmek egész spektrumát. Nem rakhatunk mindent két kategóriába, és aztán hagyhatunk el minden mást!
Szégyenkezem, lassan tényleg nem marad más bennem, mint a félsz. Le kell győznöm magam. Felszívom az összes mondatot, saját malmomra hajtom a sztorit. Záróképsor nyolcvannyolc október kettő, Donnie már nem fél, tudja, mit kell tennie. Maradni veszteg. Nevet, hogy milyen egyszerű dolga lenne az embernek, ha átélhetné azt, amit ő. Nevet, miközben repülőgép-hajtómű zuhan a szobájára, és meghal. Minden élőlény egy meghatározott úton halad. És, ha láthatnánk ezt az utat, akkor a jövőbe látnánk. Így van? Ez már… az időutazás egy formája lenne. (…) Ha láthatóan megjelenne előttünk az utunk, akkor ezzel lehetőséget kapnánk, hogy eltérjünk a kijelölt iránytól. És a puszta tény, hogy ez a lehetőség létezik, minden előre elrendeltség végét jelentené.
Nem akarok eltérni, legyen csak szépen elrendeltség. Szóljon a zene, együnk giroszt meg gofrit, az aktuális pólót szerezzük be, táncoljunk mezítláb a sátrak előtti placcon. A dübörgésnek átadom magam, és nem gondolok arra, éppen mit csinál kivel, mi van a lelkében, merre jár a tömegben a fiam.