una cabina telefonica

Tudok egy helyet, ahol mindeggyé válnak a dolgok. Ami a körön kívül van, minden puha, homályos kontúrt kap.

Ahol előveszel végre átfutni valamit, amitől féltél, tarkón fog-e csapni, és ahol elszáll a dombok felett saját nevetésed, átverve vajon hányszor lehet lenni. Valahányszor.

Ahol mások meg úgy figyelnek rád, el se tudtál eddig képzelni ilyesmit. Műanyag asztalra kipakolt lelkedet diólikőr mellől a sötétben idegen nők és férfiak veszik fel dajkálni. Duruzsolnak hozzá valami szépet.

Ahol az erdőben bármikor feltűnhet egy babyreindeer. Aki azt mondja, csak mondja az a kedves, vékonyarcú srác őzike szemekkel, nincs jobb, mint a teljesült álom, amiről kiderül, nem neked való. Megtalálod, ha rákeresel.

Ahol apádnak is, aki már nincsen, egy telefonkagylóba tudsz belesuttogni. Letérsz az útról, rögtön az aszparáguszok után föl, és ott áll egy fülke a mező közepében.

“Questo telefono del vento è una installazione che combina arte e natura e che invita le persone ad affidare al vento le parole, i pensieri, i sogni in modo che possano raggiungere le persone che non ci sono più ma anche a chiunque sarà disponibile ad ascoltare questi messaggi.”

Hát hogyne lehetne ebben feloldódni.

Hátradőlve nézem, lassan csorogva hogy úszik el a dinnyehéjad végképp. Kirágta belőle az idő a mézet, túl hosszúra nyúlt az abszencia. Dinnyehéj, üres dió, egyre megy a kettő.

Gömböket rakok majd egy mély tálba, nem érdekesek benne a magok,  és úgy teszem hidegre borssal, fetához. De azt csak ti tudhatjátok ott, akiknél a varázslat kezdődött, itt a hűtőmből elcserélek bármit egy falatka saltimboccára nálatok.