Út a boldogsághoz

Ha valaki koraszülöttként kezdi, a sajtostésztáért képes megveszni. Persze nem vagyok teljesen biztos benne, létezik-e ilyen direkt megfelelés, de a tapasztalat szerint áll a tétel. Igaz, elég szűkkörű a mintavétel.

Én például Szegeden máshova se jártam olyan szívesen, a Tejivó volt a mindenem. Csakis sajtos tészta, néha túrógombóc, netán vargabéles. Túrógombóc, mint főétel, ha sós-kopasz – rá kapor, mondjuk az náluk fel se merült -, utána pedig mint porcukorsipkás desszert.

Otthonom idolja mégis a sajtos csúsztatott palacsinta. Vegyesen Ementáli, Parenyica, kisül belőle a zsír, tocsog körülötte, a tónusa sötét narancssárga, és az illatától nem bírsz szabadulni. Szombatonként sajtos tésztát enni szimpla nosztalgia, rajta szigorúan Trappista, szigorúan zsírra sütve, szigorúan tejföl nélkül.

Később már elhajlik az ember. Megköt kompromisszumokat. Úgyis mint tejföl, ha nincs idő pirítgatni, vagy tészta helyett készen vett nokedli. Esetleg simán csak reszeltsajtos kifli. Pár csepp Piros Arany sokat lendít rajta, ha már nosztalgia.

Megyünk fel a hegyre, az út kapaszkodóval, kőkirakással teli. Házak, kertek, kerítések egymás után, kutyákon, kapukon vergődünk át. Egyszer csak beérünk valahová, ott vár egy férfi, nem tudod, ki, mondom, menj vele tovább, nekem más dolgom lesz.

Kölcsönad a házigazda ötszázezer forintot hétfőig, hogy elrendezzem azt a tetű ügyet, te meg az ismeretlennel egyedül bukdácsolsz távol a köveken. Ez a része álom, a férfiről te nem, de én tudom, hogy ki, ő a kiflisütő ember.

Csuda dolgot művel. El se képzeled, hogy ebben a városban létezik ilyesmi. Semmihez nem lehet hasonlítani, nem gyerekkori, és egy kicsit se trendi. Nem görbül úgy, ahogy szokásos, nyúlánk, kecses kifli.

Egy szutyok kis bolt Tömböl Teréz lovasszobra táján. Ott találsz rá arra, amire oly régóta vágytál. Az íz, a roppanás, a sószemek, a kömény. Belesűrül abba a tésztába mindenféle emlék. Otthon aztán hogy sajtkazallal borítsd, el ne mulaszd mellé a Trappistát.