Virágok közt veled lenni

Kellett egy hely, amire úgy fogok emlékezni, hogy csak az enyém volt, amit úgy viszek magammal, mint huszonöt éve a bizonyosságot, van egy bűvös-bájos szöglete a világnak, ahová passzolok. Kevés ilyen van, nem vagyok kompatibilis a helyekkel. Ha valahol mégis fölmerül, könnyű tesztelni, képes volnék-e ott akármeddig ellenni. Van persze pár ilyen, az Orosz Ortodox Egyház Moszkvai Patriarchátusának fennhatósága alá tartozó, 1803-ban felszentelt ürömi Szent Alexandra kápolna, a norvég erdő és az elhagyott tanyák Kőrös határában például. Most lett még egy. Mottisfont, Hampshire, Egyesült Királyság.

Maud Russell voltam egy délelőttre. Boris Anrep ugyan nem volt a szeretőm, viszont Matisse-nak pózoltam. Ian Flemingről egy percre sem feledkeztem meg. Virágágyásokat jártam, hervadt rózsát szagoltam, kőpadon ültem, aztán ledőltem a fűbe levendulaágyás tövében. Angol voltam, harmincas évek, a legjobb, amit csak el tudok képzelni magamnak. Mozaikangyalt építettek nekem titokban. Virágok közt veled lenni, tudom szép volna kedvesem, virág sincsen te sem vagy már, nem ad választ ma senki sem, hiába angolság, mégis ez szólt a szólt a fülemben végig, és búcsúzóul persze muskátlit fényképeztem.