Zolika
– egy plakátképről –

Úgy emlékszem, vagy úgy mesélték, hogy apám vitt el a fényképészhez. Március, ötéves vagyok, megszületik az öcsém. A folyosón a nővér megkérdezi, hogy melyik gyereket választom testvérnek. Nagy, fehér, gurulós faládában egy csomó kisbaba. Az egyik nagyon tetszik, helyes, csücsöri szája van, biztos az lesz. Nem, mosolyog a néni, keressem csak tovább. Még kettőn gondolkozom, közben bőgni kezd egy harmadik, rettentő vörös a feje. Alig van haja, legalábbis nem látszik, szőke, elnyomja a vörösség. Nem nagyon örülök, amikor kiderül, hogy őt kellett volna választanom, látod, pedig szólt is neked, kiabált, látod, milyen okos. Szégyellem magam, szégyellem a gyereket, hogy nekem ilyen jutott. Van egy nagy mackóm, ha föláll, a hasamig ér, piros tollal adok neki injekciót, folyik a toll, marad a mackón egy folt. Jól áll neki, olyan, mintha folyton szivárogna belőle a vér. Zolikának hívom, a legkedvesebb medve a világon. A gyereket is Zolikának szeretném, a kórházban kérdezik, mondom, legyen Zolika, de nem az lesz, hanem Attila. Nem tetszik az öcsém, nem tetszik a neve se. Apám öltöztet az ebédlőben, megfésül, indulunk a fényképészhez, mire hazajönnek, ez lesz a meglepetés, egy fénykép. Megengedi, hogy legalább a halványkék overallomat vegyem fel a cipzár miatt. Óriási kerek húzókája van.