Zongora, lecke

Azon a napon, amikor sikerült beszélnünk végre, ahogy letettük a kagylót, micsoda ódon kifejezés, hiszen sehol nincs már kagyló, mikor kinyomtuk a gombot, de hát már gomb sincs, mikor elhúztam az ujjam a befejezés bumszli piros pöttyén, miután elmondtam neked, hogy Húsvétkor látnálak, lányod, fiad mindenféleképp, és elkezdett dolgozni bennem az öröm, hogy talán tényleg sikerül, rá pontosan öt perccel találtam a verset. Zongoraórán ültem, a gyerekekre vártam. Ültem, ahogy szoktam, míg az egyik bent van, ülök a másikkal egy hátsó szobában, leckét írunk és olvasunk. Viszek magammal mindig valamit, valami olyat, ami máskor nem megy, a hely nem az igazi, vagy az idő, ajándék két óra nekem a zongora. Egészen meleg volt az arcom, izgultam, míg beszéltem, forró lett tőlem a telefon. Talán tényleg sikerül, most ezért meleg még mindig az arcom, az örömtől is tud egész meleg lenni, és kezdtem lapozni a könyvet, amit magammal hoztam, van két órám egy csöndes hátsó szobában, ahová From Russia With Love moszkvai csokoládét hoz be a tanárnő félidőben. Pontosan öt perc telt el, mire a Sorok között címig jutottam, Between the Lines, olvasom gyanútlan, kettővel a Krédó után, elmerengek egy másik fordításon, kétezertizenegy, január, Krédó.

Végtelen

apró dolgok. Ez egyszer csupán beleszippantani
a bennünket körbefolyó végtelen

apró dolgok
fényébe. Vagy semmi sem
szökhet meg

e sötétség csábításától, és felfedi
a szem, hogy csak az vagyunk,
mitől kevesebbé leszünk,
mint vagyunk. Semmit sem mondani.
Mondani – életünk

ettől függ.

Ettől az öröm után hirtelen sírni kellett, a kétezertíz január miatt. Kettővel ezután jött a Sorok között, olyan volt, mintha először olvasnám, először olvastam úgy, hogy te is benne voltál, tőled lett teste és értelme. Úgy, hogy benne voltál, elkezdett élni, muszáj volt most meg ettől sírni, pedig nem akartam, mellettem csinálta leckét a gyerek. Egymást gerjesztették a vers meg a sírás, jobbnak tűntek egymástól, valódibbak voltak, mint valaha. Rohanni kellene ilyenkor, nagyokat lépni, soha nem látott méretű csizmába bújni, masírozni hozzád hegyen, mezőkön, tengeren át. Most rögtön kötni neked egy batyut, csupa olyannal, amit nagyon szeretsz, ami hamarjában szóba jöhet, még mondjuk egy mézes béles is belefér, hatlapos, tejbegrízes krémmel, az úton összeérhet. Aztán indulni hozzád, hol van az a Húsvét, mikor te jönnél, jössz-e egyáltalán. Csizma nélkül batyu sincsen, marad a vers, ötig párszor még végigolvasom.

Kőpárnázottak a távollét
ösvényei. Tenyeredre rajzolva
az út.

Az otthon nem otthon,
csak a távolság
az áldott
és az áldatlan között. És bárki bújik
testvére
bőrébe, tudni fogja,
milyen fájdalom
a hetedik évig,
túl a hetedik év
hetedik évén.

És gyermekeit elválasztja.

És egy angyallal birkózik
a sötétben.

Hétvégén újra felhívlak, telefon, mert a Skype-ot nem bírom megszokni, vagy írok neked Hangouts-on, mindegy, a lényeg Mondani – életünk ettől függ.