Zug, az egy hely

Rabul ejtett egyszer egy, talán két levél. Pedig csak pár rövid bekezdés. Misszilis, fogom rá, hogy elterelődjön a figyelem arról, hogy magánlevél. Nem fiktív és a legkevésbé sem nyilvános. A felismerhetetlenségig kell megszabni ezért.

A vendéglakások egyikében ülök, középkori kolostor oldalszárnyában. Igen szép, munkálkodni benne kitűnő, haladni ideális.

A város gyönyörű, hegyoldal, tópart. Egy kicsit szét van építve, de a régi városmag megmaradt. A kolostor mindenen kívül van. Veteményeskert, méhészet, nyúlkarám, baromfiudvar. Tehenészet és juhnyáj, ha ez még nem volna elég. Gondját viseli egy családi gazdaság. Megtermelnek hústól a lekvárig, almalétől saját főzésű pálinkáig ami csak elképzelhető, a kolostor mellett egy kis boltban árulják a portékát.

Ennél a résznél már másra sem kívánkozom, arra a szent nyugalomra vágyom, sétálni keresztül a mezőn a mentaillatú kicsike boltba.

Véletlen itt van egy barátom, dolgozik szintén. Esténként együtt tanulmányozzuk a különféle svájci borokat (Bodeni-tó, Jura, Rhone-völgy, Ticino), és jókat beszélgetünk. Micsoda szép metszésű, rég letűnt világ. Időnként bevonatozom Z.-be, találkozom B-vel, máskor ő jön ki ide.

Elrepült Sz.-ba, és megjegyezte, mert tudta, a kiállítás a terv, hogy Magyar Elek főműve valódi élvezet. Kitűnő konyhaesszék vannak benne. De novellistának sem utolsó, Pesti históriák című kötetét akár Krúdy is írhatta volna.

Holnap lesz egy hete, hogy visszaérkeztem Zugba. Megérkezésem másnapján ott folytattam, ahol egy hónapja abbahagytam: dolgoztam. Esténként társasélet L.-al és feleségével. Egyik délután vettem a halárusnál osztrigát. Az első példányt még irgalmatlanul nehéz volt felnyitni, de már az ötödik, hatodik ment, azaz nyílott, mint a karikacsapás. Már amennyiben a karikacsapást ki lehet nyitni egy kellően vastag pengéjű, éles késsel. Sosem ettem még osztrigát, sőt nem is fogok, ránézni se bírok, ezt a néhány képet viszont megnéztem volna magamnak élőben.

Tegnap volt egy szereplésem Z.-ben. Vadonatúj épület a Limmat bal partján egy vadonatúj negyedben, a viadukt mögött. Bámészkodni sajnos nem értem rá, meg különben is besötétedett.
A beszélgetés tárgya Európa jövője, a kultúrák kölcsönhatása, a demokrácia esélye volt – mindez ebben a formában engem nem túlzottan érdekel. Volt valami szelíd bája annak, ahogy elmesélte, mi történt azon a délután. Kifejtettem, hogy a művészeteket és a tudományokat jó volna ismét közelíteni egymáshoz, ha lehet (például az építészet és a tájépítészet esetében lehet). Ez angyali muzsika volt a fülüknek. Másrészt rögtönöztem egy Magyarország-Svájc összehasonlítást, miként a svájci irodalomban cselekménystrukturáló tényező a lavina és a hegyomlás, míg nálunk ez meglehetősen ritka motívum.

Összeért a levélben a sokféle beszéd, Rimaszombat, koreai, japán, az összes szláv nyelvek, zürichi tájszólás és az irodalmi német. Egyik beszélgetőtársam Y. volt, aki húsz éves korában áttelepült Tokióból Hamburgba, akkor Európa neki Oroszországot jelentette, elsősorban Vlagyivosztokot, másodsorban Moszkvát. És hogy 1980-ban a transzszibériai vonattal érkezett meg Európába, és nem tudom, hány napi utazás után a vonat megállt egy hepehupás mező közepén, ahol egy táblán nyilak jelölték, hogy erre van Európa, arra meg Ázsia.

Ennyi a tegnapi nap görgeléke. Ezt a szót elteszem emlékbe, későbbi felhasználásra, hátha valamikor az én napjaimnak is lesz ilyesmije. Aztán kolostorlátogatás, a priorissza, Anna nővér fog minket körbevezetni. Apja erdész volt, kislányként elkísérte a vadászatokra, megtanult lőfegyverrel bánni, elejtett vadat, tud nyúzni, zsigerelni. De már vagy ötven éve itt él.