„Ajan vót, mint egy tüzes nyamtatórúd, s amint fenn repült, szarta a tüzet.” Horváth István: Magyarózdi toronyalja ” (…) A kéményen át érkezik nagy sebesen, a szomszédok éppen tévét néznek, így marad észrevétlen. Kígyófejével egyenesen a lány lába közé furakszik, fényfarkával csapkod, hogy minél beljebb jusson. Emese nyögdécsel, nincs eszénél, Andrást látja, amikor lenéz a hasa irányába. Az úristent szólítgatja, az anyját, holt apját is hívja, annyira boldog, meg akarja osztani a gyönyörűséget, legbelül, puha, nedves húsában omlik szét a csóva. A lüdérc röhög, mindig eltalálja, kit érdemes meglátogatni, hát most érdemes volt. A bűzt, amit magával hozott föld alá túrt gödörtanyájából, Emese nem érzi, az agyagszagú lehelet álmába olvad,…

Mamika rejtegette. Hajszálvékonyra nyújtott vajastészta, közepén egy csíkban dióhab, szivarformán feltekerve, vaníliás porcukorba forgatva még langyosan. Gyöngéden kell hozzáérni, különben beroppan az ujjad alatt, annyira vékony. Pofézni. Nem beszéltünk csúnyán. Sárga műanyag madzag, bolyhossá szálazódott madzagon alumíniumcsengő, a hangjára rontottunk be a kulcslyuktól. Nem tudott ennyi idő alatt senki eltűnni az ajtón túlról. A gyertya csöpögött, a földön csomagolópapír a parketta miatt, felgyulladt karácsonyfákat emlegettek, a csillagszórónak csillagszórószaga volt, a papírjászolkában angyalhaj. Igazi hajnak hittem, szőke hajszálakból gubanc. A stanglit megtaláltuk, amíg várni kellett, nem nagyon voltunk éhesek, a sült tyúk szaftját ettük le krumplipüréről hozzá jó sok birsalmakompótot. Nekem a holdrakéta kellett volna, de nem kaptam kölcsön egy kicsit…

“Annak idején mottót is írtam mindig, akkor most is, a Parsifal, parsifalból Varga Mátyástól „egyszer csak megváltozott / bent a beszéd akusztikája, / talán indultak, vagy készülődni / kezdtek” (Kamasz).” ” (…) önálló döntéséről van szó, amely legalább annyira ered saját képességeiben való hitéből, mint lelki alkatából.” ” (…) belül is annyira tiszta, hófehér volt, hogy annak nem ért nyomába semmi.”