Születésnapra Joyce-t kaptam, fiamtól az Ifjúkori önarcképet. Ráadásnak volt benne egy Cartaphilus levlap, rajta J.J., karjai pálcikák, bambán előre néz nagy, félrebillentett fejjel. Kabátja átmenet a háziöltözet és a zakó között, rézsútkockás, borostyánsárga. A hátára firkáltam pár megőrzésre méltó mondatot: “Az este szaga úszott mindenfelé, a falusi felásott földeké, ahonnan répákat húzkodtak ki, és meghámozták és megették őket. (…) Az egyik egy rongyos flanelmellényt próbált a bordáira erősíteni, egy másik monoton hangon panaszolta, hogy a szakálla bennragadt a gyom sűrűjében. Nyáltalan szájukon együgyű locsogás kelt, amint lassan sustorgó körökben keringtek körbe a mezőn, erre- arra gyűrűzve a gyomokon át, hosszú farkukat maguk után vonszolva a zörrenő bádogedények között. (…) Ha…

Egy kisfiú volt nálunk. Szőke kisfiú, unatkozott, nyakába akasztotta a gépemet. Körbejárt, kattogtatott. Oda se figyeltünk, észrevétlen, mint egy simlis fotóriporter, úgy settenkedett. A végén rászólt az apja, a lencséhez ne nyúljon, még összemaszatolja. Erre a fotelba vágta, tovább nem érdekes így, hogy nem lehet titokban. Inkább ment a kölykökhöz, szembekötősdibe oltott bújócska, abban több kurázsi van. Néhány hét után SD-kártyán képeket kerestem. Ahogy végigpörgettem, egy adag ismeretlen tűnt föl. Először azt se tudtam, hogy kerültek oda, aztán rájöttem, a kissrác fotóit találtam meg. Szép a sok idegen az enyéim között, mindenféle rontott felvételek. Csak bámultam, az én világomban ő mit látott érdemesnek. Kötélkorlátot például. Jó kötélkorlátomat, egészen friss szerzés,…

Gondoltam, hallgatok. Nem szólok róla, kicsike utalás, annyit se. Nehogy az legyen, hogy elbabonázom. Kimondom, és visszájára fordul. Vagy elég, ha olyan lesz, mint előtte, ne legyen olyan megint. Aztán mást gondoltam. Rögzítem, magam elé rakom sorban, és nézem. Gyönyörködöm benne, sütkérezem a jóérzésben. Naplóféle ez a fiúknak, ha olvassák egyszer, hasonló helyzetben különösen. Legyenek óvatosak, őrizzék jobban, ami nélkül élni szinte lehetetlen. Felemás volna, ha csak azt a hűvös, távoli nyarat írnám le. Kell a folytatás is, hogy visszatért a gyerekkori meleg, pedig hózápor volt. Majdhogynem vihar, tombolt a kertben együtt jég a széllel, hiába április. Darabonként lettek szimbólummá a tárgyak. Egy bögre, mindkét oldalán ugyanaz a macska. Ugyanúgy…

A húsvét nekem az illatok. Meséltem valamikor erről, Néni, kutya, póráz, milyen volt a régi húsvétok illata. Orgona, ibolya. Orgona a kölni, ahogy apám felállít a nagy, sötét ebédlőasztalra. Fehér, fodros kötényben várom, hogy meglocsoljon. Ő az első, nem áztatja szét a hajam, hogy csorogjon fejbőrön végig a szembe, a fülem mögé tesz néhány cseppet. Tenyerembe izzad a tojás, piros lesz tőle, vérpiros, mint a nyers leveshús. Apró csokor ibolya titokban a kedvenc locsolkodóknak. Borostyánnal benőtt ágyás mellől szedem a rózsák tövében. Később egyre több a liebling, kevés az a pár szál nekik, máshol kell keresni. Találunk egy helyet, fa fejfák közt a gazosban, elhagyott rész, a csőszön kívül nem…