Ágónak. Négy fiúnak. Hét évenként megváltozunk nyilván. Huszonnyolc nappal több, mint hét éve, hogy ebbe a pár sorba egy köszöntéshez csokit csomagoltam. Eltettem mélyre, akkor személyes volt, később idejétmúlt. Most előszedem mégis, mert hirtelen pont ugyanúgy lett érvényes. Sokkal inkább fontos. Egy ötvenéves barát. Himnusz, dal, akármi Tegnap este egy órán át írtunk fiammal distichont, csapkodott, és én is majdnem őt, azt akarta írni, Marseilles, hozzá foci, nem stimmelt a hosszú-rövid. Végül összejött. Nem hagyom magam verslábaknak, hogy rúgjanak. Átpasszírozni gondolatokat, minek? Nem keresgélek, nem mondom ki hangosan, minél szebb, szabályos legyek. Ért, ez így túl rövid, szótagolni sem lehet, hogy jobban értsd, ért. Ismételni fogom, egész mondatot csinálok belőle,…

Néhai Bárány szerint a szelídség a legnagyobb erő. Oroszlánhoz méri magát, pedig bárány. Ma egy döglődő, vergődő sirály képébe bújik. A sirály nem érzi jól magát. Nem nevet, ahogy elsőre hinnéd. Fulladozik talán. Totyog a mohazöld gyepen. Mögötte Kent-parti sziklák. Csatlakozom hozzá. Vijjogni még egy utolsót. Aztán elhúzni egészen Doverig. Volt ő úgy, hogy az aznapot elkapná, behúzná egy sötét sikátorba, és addig rugdosná amíg ki nem hűl. Fura, rugdostam volna a napot én is ugyanúgy. Závada Pétert idéz helyenként. Fűrészbakokra fektetve hevertünk a földszinten, / két családtörténet között: egy többszörösen / összetett szégyen kötőjelei. // A beengedés résnyire nyitott gesztusa mögött / már régen nem voltak szobák. Mint ahogy…

Benne akartam maradni. Továbbélni a csúszós utcákon, járni a már ismerős házak lépcsőházait. Öreglányoktól elfogadni kávét, havat söpörni korareggel. Nem akartam kilépni belőle. Hiába fejeztem be, nem tudtam letenni végleg. Rájártam, mint egy drogos vagy szerelmes, eléggé hasonlók. Fogtam, szagoltam, simogattam. Ha jöttek is utána mások, megőriztem szépnek. És vettem belőle sok mindenkinek. Sőt van egy tartalékpéldányom, ha véletlen megmutatnám neked, mifélét szeretek. A folytatásra gondolni sem mertem. Pedig megmondták előre, itt még nincs lezárva. Nem akartam várni, túl messzinek rémlett. Annyira vártam. Úgy képzeltem, berobban a csöndbe. Évek telnek el, és egyszerre meglátom. Nem pontosan így alakult persze. Hírt adtak róla, jön. Jön, és fantasztikus lesz. Kicsit már ez…

Mintha nem velem esett volna meg. Mintha csak úgy, hajnal felé, lett volna egy álmom. Lassan szűrődnek elő a képek. Ettől még lehetne fikció. Van egy fix kiindulópont. Egy éve ilyenkor lett a fiam épp tizennyolc. Innen kell elindulni. Onnan indulok el, hogy ma meg tizenkilenc. Előszedek pár resztli fotót. Bizonyságul, ez nem a képzelet. Átszállás közben a legszebb a reptéri imaterem. Aztán csak megy és megy az ember, elmúlik mögüle mindenki és minden. Zöldek felett halványkék pára. Már ott és akkor is kérdéses, megérkeztem-e. Nem könnyű elhinni a világ másik felét. Ahol teljesen páfrányba burkolóznak a hegyek. Puhán ringat a lakóautó, pedig csak áll. A Taranakival nézzük egymást az…