Mocsok
Benne akartam maradni. Továbbélni a csúszós utcákon, járni a már ismerős házak lépcsőházait. Öreglányoktól elfogadni kávét, havat söpörni korareggel.
Nem akartam kilépni belőle. Hiába fejeztem be, nem tudtam letenni végleg. Rájártam, mint egy drogos vagy szerelmes, eléggé hasonlók. Fogtam, szagoltam, simogattam.
Ha jöttek is utána mások, megőriztem szépnek. És vettem belőle sok mindenkinek. Sőt van egy tartalékpéldányom, ha véletlen megmutatnám neked, mifélét szeretek.
A folytatásra gondolni sem mertem. Pedig megmondták előre, itt még nincs lezárva. Nem akartam várni, túl messzinek rémlett. Annyira vártam. Úgy képzeltem, berobban a csöndbe. Évek telnek el, és egyszerre meglátom.
Nem pontosan így alakult persze. Hírt adtak róla, jön. Jön, és fantasztikus lesz. Kicsit már ez is bosszantott, oda a játékom és az öröm, hogy én fedeztem fel.
Átugrottam a szomszéd könyvesboltba rákérdezni, mikor lesz már, hát ott volt. Nem színeztem magamban semmilyen borítót. Kár volt az elsővel összehasonlítani. A címet is kár volt.
Túlléptem a külsőségeken. Vittem, óvtam, kincsem. Otthon lehántom róla a leplet, félreteszem, ne legyen rajta karc, és ujjnyom se. Kicsit húzom vele az időt.
Suta a nyitány. Nem baj, dehogy baj, szeretem. Suta, próbálom tovább, kínosan hangzanak a mondatok. Oké, legyen, ez biztos egy csavar. Ahogy a rontott nyelvet vitte egyszer tökélyre Borbély Szilárd.
Olvasni kell tovább, hogy kiderüljön, eddig az átverés volt. Majd kattan egyet a rendszer, és következik a valódi. Nem következik. Néha, mikor a múltról beszél, felvillan az, amitől fontosabbá lett, mint a többi.
Megfogadom, azért is elolvasom. Tartozom ezzel magamnak és neki. Nem olvasom, nem bírom. Nem akarok egy életre kiábrándulni. Valami történt, valami nagy szörnyűség történik most velem. Szakítás ez, elszakadunk, megsiratom.
Bűn, amit csináltam. Visszatettem rá a leplet. Ráizzadt a nejlonszatyorra a kezem, míg visszavittem. Kicseréltem, Mocsok lett belőle, Irvine Welsh, Trainspotting, miegymás, biztosra mentem. Nem tudtam volna elviselni még egy traumát.
One Comment
kovács péter
a Fotók-ról. Annyira jók, színes színesek, nagyon természetesek, olyan örökgyanúsak, és a portrék csodálatosak (a gyönyörűségről szólnak).