Egymáshoz érő pomponok

A halált húztam ki egy sülttökillatú szombaton. Kétszer jött ki sorban egymás után a kávés-narancsos kuglóf morzsái fölött, alighogy elkészült a kókuszos köles. A többiek lazábban vették, mint én, sose aggódjak, valami rossz majd véget ér, gondoljak bele, milyen jót jelent. Nem akarom, hogy bármi véget érjen. A kártyámról a veszteséget olvastam fel nekik, próbálják meg azt derűre futtatni, teljes képtelenség.

Az akasztott embert már ismerem, a halált soká nézegettem. Hiába szimplán egy lap, egész vidám csontváz mindkét oldalán, a búcsú és elengedés elég ijesztően hat. Mondhatják a szúfik visszafogott hangon, halj meg, mielőtt meghalnál, egy kicsit meghaláshoz sincs kedvem, karácsony előtt semmiképpen.

Hogy apránként elfogytak az egyszer volt csodák, ilyentájt azért lehangol.

Holott minden fényes és ragyog, harangocskák bongnak bájosan az utcasarkokon. De ahogy közelít az este, nem is este, már a délután, sötétben világító ablakok és bennük az égősoros titok, a régi sétákra gondolok. Ahogy jártunk egy kört ünneplőben, vékony harisnyára csizma, jó nagy kör, piac, temető, szőlők előtt vissza. Angyalt lesni kopasz diófák közt megéri, egy darabot elcsíp belőle az ember, hol szárny, hol meg szoknya csücske.

Az egyik télen még ott volt bennünk, a rákövetkezőben egycsapásra szűnt meg az ámulat. Mint lepkehátról fújták le titkaink hímporát, és nem volt diadal, hogy végre kiderült, a jézuska meztelen. Egy darabig üres, akármit is mondasz, nem akaródzik meggyújtani fán a gyertyákat, a függönylibbenésbe pedig rendre angyalhajat képzelsz. Csak a várás marad, hogy valaki meg fog lepni, meglepetés lesz, ha szerencséd van, és nem pedig vásárolt kacat. Mikor aztán fiad tekintetében látod viszont a tiédet, akkor nyugszol meg, hogy mégse ért véget.