Élet-út

Mintha nem velem esett volna meg.
Mintha csak úgy, hajnal felé, lett volna egy álmom.
Lassan szűrődnek elő a képek. Ettől még lehetne fikció.
Van egy fix kiindulópont. Egy éve ilyenkor lett a fiam épp tizennyolc.
Innen kell elindulni.
Onnan indulok el, hogy ma meg tizenkilenc. Előszedek pár resztli fotót.
Bizonyságul, ez nem a képzelet.
Átszállás közben a legszebb a reptéri imaterem.

Aztán csak megy és megy az ember, elmúlik mögüle mindenki és minden.
Zöldek felett halványkék pára.
Már ott és akkor is kérdéses, megérkeztem-e.
Nem könnyű elhinni a világ másik felét.
Ahol teljesen páfrányba burkolóznak a hegyek.

Puhán ringat a lakóautó, pedig csak áll.
A Taranakival nézzük egymást az ablakon át.
Ha megfordulok, a helyére fű kerül.
Csomókat fúj a szél, gyomromban lüktet, karcolódik belém.
Még köztük járkálok, szőke szálait máris visszavágyom.

A kókusz olyan, mint a fű, a sütemény tetején.
A levegő meg olyan nedves, mint a krém a közepén.
Lord vagy Lady Lamingtonnak hála.
Brisbane, 1901, majd egy évvel később a süti már Új-Zélandon.
Meg kéne valahogy állítani az időt.

Birkanyírót tessék, mondja a hirdetés.
Belebonyolódunk helybéliekkel mindenfélébe.
Nem csak abból érzem, hogy jó nekik, mert mezítláb járnak.
Beakad a kérdés, nem hagy lézengni könnyedén.
Vajon milyen volna, vajon milyen, milyen volna, ha. Nem merem befejezni.

Nyugalomért, csöndért a messzeséggel fizetsz.
A túloldalra nézel, nem látsz ismerőst.
Forgotten World Highway vigasztal majd talán, ha azon végigmész.

Pipacsok, ezek hoztak vissza.
Pedig voltak színes, földszintes faházak, korona alá tartozó szokások.
Tea és sült bab, gyep és bárányok.
Hidat vert a pipacs földrészek közé.

Találtam magamnak szerelmes fát, mindig találok.
Hátammal, törzsével értünk egymáshoz.
Csak ültem a földön, és nem hittem el.
Muszáj volt felállni egy éve ilyenkor.
Ma ugyanúgy nem hiszem, mint akkor, hogy megtörtént.