Mosolyogtak, úgy adták át, sürgető, lelkes mosollyal. Könyv, persze ez édes, főleg, hogy költészet, figyelnek rám tényleg. Álltam lezsibbadva, kezemben a Hűlt hely, dadogni se bírtam, ilyen könnyen vennék, hogy nekik befellegzett? De akkor hova a nagy jókedv, vagy csak irónia, és rögtön a nyakamba borulnak sírva? Szomorú voltam, sütött rólam a sajnálat, kérdezték, valami baj van, Seamus Heaney-val nyúltak volna mellé? Ekkor derült ki, nem tudták, mit adnak. Nem értették a címet. Ráadásul épp az volt a téma, kizsuppolják-e őket az országból egyszer s mindenkorra. Írországról utolsó élményem egy vérbordó kártya, rajta arany betűkkel egy város. Jeles napra kaptam, hogy majd váltsam be, Dublin, ha már ezen könyörgök mióta,…

Nem igazolt az élet. Lehet nekem esni, szeretem, ha nekem esnek. Azzal, hogy érdemes, hát hogyne, az egyetlen értelmes dolog tanulni. Sose szedik el tőled, megmarad neked a tudás. Egyrészt zömében nem marad meg, volna mit mesélni, piros műbőr kötéses Államigazgatás, kirázott tőle a hideg, ha hozzányúltál, és a többi, kilószám. Másfelől az érdemesség is kétséges, pláne ha lenyom az ember öt-tíz évet, majd simán megszabadul tőle, megy a lecsóba a mindentudás. Nekem jobban tetszik, hogy az a tied, amit megettél. Nem átrágtad magad, félre ne érts, hanem töltött paprika, lyoni hagyma, gombás tojás. Apropó, konyha. Jó példa arra, ahol boldognak képzelek bárkit. Hely, ahol nem számít, mennyire vagy posztgraduális.…

Még az ősszel fogtam hozzá újra. Több, mint hat éve csinálom, volt ugyan benne pauza, de a nettó négy így is biztos megvan. Mikor átmeneti házunkra találtunk, lehiggadtunk egy szusszanásnyit, most viszont fellángolt megint a téma. Megrögzött helykeresőkké váltunk, kilépni ebből szinte lehetetlen. Míg tét nélkül játszol otthonokkal, elszórakoztat, de élesben költözni, végképp otthagyni azt, ahol boldog is vagy, fáj. Pláne, ha az van, hogy muszáj. Egy ideje képtelen vagyok dönteni. A legegyszerűbb kérdés is megvisel, valahogy túlsúlyba került bennem a mérleg, pedig közöm nincs hozzá, kos vagyok vízöntővel. Ominózus esetként, tekintsem konklúziónak, az enyéim a Hot Wheels-t hozzák fel. Matchbox-szerű gépek, árnyalattal több spiritusszal, ígértük anno a gyereknek, elmegyünk…

Velem van tele a város. Akkor is magamra veszem, ha simán csak látom, hát még ha lefényképezik nekem. Legyen az egy plakát vagy pár összevarrt lepedő ablakok előtt egy homlokzaton, ajándéknak érzem a rám gondolást. Bármiféle kicsike jeltől meghatódom. Például mikor a tenyeremre tettek egy Melba kockát. Éveken át sehol sem lehetett kapni, még a falusi boltokkal is bepróbálkoztam. Ráadásul az illető nem szúrta el, pedig könnyű narancsost venni ananász helyett, de valahogy emlékezett, meséltem, hogy csakis ananász jöhet. A Melbát úgy eszem, hogy elfolyósítom. Hagyom szétolvadni a csokit, törjön elő magától a töltelék a leggyengébb ponton. Lehet kísérletezni vele, a sarkánál sikerül-e, de nem, rendre a tetején jutunk először…