Annyira bonyolult. Eleve hozzáfogni rázós. Simább, ha magammal kezdem. Szörnyen macerás egy klán vagyunk mi, anyák. Teszem fel az egyiket. Középső gyerek, de akármelyik lehet. Megbeszéljük szépen, elmegyek érte, suli, kis arborétumozás, virágzó palánták, hopp, és ráadásul vásár, micsoda remek péntek délután. Ezen nyúz régen, nyüstöl, hogy vegyünk palántát. Előtte majd seggére csapunk egy marha nagy burgernek, és a zöldben kiszellőzzük a műkaját. Reggel ragyog minden, sőt túl gyönyörűen, az ágyam szélére ül, kinéz a napba, azt mondja, ugyan mégse menjünk. Lóg félúton egy könnycsepp, de visszaszívom, aztán bosszút forralok, nem csinálok neki én se majd ezt meg azt meg pláne, majd jön megint a sivár, hűvös érzés a nem…

A hajótemetőnél. Hagytam, hagy ússzon tovább. Nem engedtem, hogy megszerezni bottal piszkálják. Elsétáltam a romhajók mögé, mire visszatértem, lökdöste felém a Duna, a part homokja karcolta levelén a viaszt. Visszadobtam mélyre, miközben ők már a rozsdás hajóra másztak, pedig ott állt, hogy tilos. Így másztunk mi is a Tiszán, mikor árvíz után beszorult egy komp a fák közé. Féloldalra billent ugyanígy, mi pedig bejártuk végig, lent a mélyben poshadt, zöldre vált agyag és szivárvány-fekete gépzsír. Pokrócokat vittünk, és elemózsiát, fából hajlított nekünk nyilat a nagyapám. Ott töltöttük az egész délutánt, hát hogyne hagytam volna most felfedezni a roncs, halott hajót nekik. Makacs volt a Duna, hulláma kidobta elém újra, a…

*** *** *** *** *** *** ***

A cirkuszi közönség figyelmébe mindig meleg érzés: szeretet is vegyül, valahányszor a kifeszített trapézok és kötelek alá egy egész artistacsalád szalad ki. Illyés Gyula: Szellem és erőszak (…) az a két legkeservesebb kötelék-fogta borzas eb, ahogy nem ugatva, ahogy a rettenetes húskapocs kétségbeesett foglyaképp lebukva, talpra állva még, egymást mardosva már, szaladt a repülő kövek alatt (…) Illyés Gyula: Repülő kövek alatt A legsoványabb ürügy is elegendő, a leghalványabb hasonlóság elszakíthatatlan kötelék lesz, a különbség pedig egyenesen kiegészít (…) Illyés Gyula: Itt élned kell Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok, Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok. De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár, Kaparja…