Az a nap (a tengerparton)
Napsütés. Vad, kemény, tökéletes, ahogy egy vakációhoz szép. Lila-sárga mezőn lomha szélkerék. A búza, akár egy sztahanovista hirdetés.
Leghátul ülök, kispadon, egyedül. Én akartam így, cserejátékosként. A férfiak felváltva vezetnek, rám csak vészhelyzetben van szükség. Derekamra égkék póló csavarodik, a halásznadrág a térdemnél jár. Szűk a hely. Testszínű melltartó és bugyi. Lily of the Valley az illatom.
Kezembe izzad a könyv, nem olvasok. Friss, üde, békés jelenlét. Ezer kilométer van még.
Fölpiszkál a kolbászos zsemlék szaga. Békési csípős és trappista. Vádlim párás málnaszörphöz ér. Meztelen talpamat magam alá húzom. Bajban leszek, nem kívánom a könyvem. Szürke az aszfalt mellettem. Kékes, nem tudom, miért.
Benzinkútnál Kofolát és Fidorkát veszek. Még hideg az otthoni koktélparadicsom. Dédi késével vágom a paprikát. Van, aki Snickers-t rág. Saját könyvem helyett máséba kezdek. Siddhartha Mukherjee, Betegségek betegsége. A rák története.
Fele majdnem megvan Magdeburg fölött. “Rossz epe, rossz szokások, rossz főnökök, rossz gének.” Mel Greaves idézet az Onkosz elején. Teher. Fekete epe, mint a melankólia. Ellene ólomecet, porrá őrölt vadkanagyar, rókatüdő, arzénos esszenciák, ipekakuána. Később rákszemkence, varjúláb, teknőcmáj, végső soron ólomból készült nehezék. John Donne: “Csúf hulla lesz, akit így meggyötörtek.”
Utoljára nyolcvanhárom táján voltam így, A katedrálissal. Akkor a Wörthersee nem érdekelt.
Benzinkút, pisi, könyv, konvoj, szendvics, alma, Zabfalatok ismétlődik. A végén valami vadul színes szállás Hannover főterén.
Furcsa az Elba, szabdalt és saras. Partján komor, téglafalú házak. Nem is házak, inkább egyetlen túl hosszan elnyúló csarnok. Kevés téglaszínben a vörös, ettől lehet szomorú. Titokzatos, mint régi halpiacok, sötét üzelmek és ópiumszagú hajnalok. Szemben velük tarka konténerek és lépegető exkavátorok festenek durva kontrasztot. Fodrozódó vizet imitál a tető, mégis szögletes a monstrum épület, amit a kikötőből utoljára látok. Aztán csak a szél fúj rendületlen.
Az a nap a tengerparton. Fiammal néztem, bele voltunk szeretve. Mikor véletlen elénk került Pembroke Bay a térképen, egyszerre lelkesültünk fel. Ez az a hely. Jersey helyett a hullámverés miatt vittek minket Guernsey-be, így Saint Helier-ből Saint Peter Port lett. Mikor a partra értünk, egyszerre mondtuk, sorsszerű. Csak itthon jöttem rá, dehogy Pembroke, Chesil Beach volt az a filmben. Nem árultam el.
Hogy hol találom meg a csöndet – nem süket, nem is rideg, és ölel szelíden, puhán -, akkor még csak sejtettem. Ölelést nem, csak a csöndet.
A dekk, az olyan hely, ahová mindig is nagyapámat képzeltem. Nyugágyon, derékig plédben, hátravetve az a büszke, szép feje, szívja magába a fényt, sós levegőt. Előtte biztosan kártyázott. A Bolondok hajóját miatta olvastam, ismeretlen élményből kapni valamit.
Mást kaptam. Most ölelést, ringatást. Ahogy egyszer talán engem ringattak. Álomba, a nap és tengerszagú dekken.
***
***