Belakható személycella

F.M.-nak

Bűn, milyen türelmes lettem.

Masszív ellenállással kezdődött. Gyűlöltem, ha vigasztalásképp a türelmet hozták fel. Van az emberben egy furcsa szenzor. Lecsekkolja százalékban, adott érzelemmel meddig jutsz el. Ez nem jelenti azt, hogy nullaközeli állapotnál leállsz. Sőt, ha van hajlamod a küzdésre, simán még fel is spanol. Ha viszont könnyebben billensz át mínuszba, hiába innen-onnan a biztatás, a szenzornak hiszel.

Nullánál fölmerül a Xanax. A reakció rendesen napfényes, egyenesen üde. Folytonos jéghideg tocsogás helyett gyanúsan meleg és száraz a tenyér.

Konyha-nappali tengelyen az elmozdulás 20 min/szélsőérték.

A helyes, kék tabletták parkolópályán. A legrosszabb verziók laterna magicája bűvöl. Pörögnek-forognak a mindenféle rossz lábak körülöttem. Háborús nagypapáké főleg, de az összes többi bölcsesség között leghamarabb a tolókocsis lányt látom meg, arccal a tengernek.

Nyaranta azzal bosszantottam fagyist, fodrászt, vízibiciklist, nekem az ideális vakáció a szobám lenne, ki se kéne lépni belőle.

Egy nő beburkolt a figyelmével. Rá kell lélegeznem a rémeimre. Hogy összemenjenek, hogy eltűnjenek. Pofán röhögni, hátha visszavesz. A mágneses rezonancia kimondottan szépnek tűnik. Pedig ordít, dübög, csattog. Lélegeztem közben, ahogy tanultam. Hazafelé, az autóban, a combomra tett lángos melegített.