Néhai Bárány

Néhai Bárány szerint a szelídség a legnagyobb erő. Oroszlánhoz méri magát, pedig bárány.

Ma egy döglődő, vergődő sirály képébe bújik. A sirály nem érzi jól magát. Nem nevet, ahogy elsőre hinnéd. Fulladozik talán. Totyog a mohazöld gyepen. Mögötte Kent-parti sziklák.

Csatlakozom hozzá. Vijjogni még egy utolsót. Aztán elhúzni egészen Doverig.

Volt ő úgy, hogy az aznapot elkapná, behúzná egy sötét sikátorba, és addig rugdosná amíg ki nem hűl. Fura, rugdostam volna a napot én is ugyanúgy.

Závada Pétert idéz helyenként. Fűrészbakokra fektetve hevertünk a földszinten, / két családtörténet között: egy többszörösen / összetett szégyen kötőjelei. // A beengedés résnyire nyitott gesztusa mögött / már régen nem voltak szobák. Mint ahogy jókedv / sincs egy félmosoly mögött.

És egyszer csak rám ír, leveled érkezett. Nincs már az embernek illúziója levelek terén, Thunderbird-öt nyitok meg. Semmi. Aztán fölrémlik, hátha levél.

Kint esett. Garázsfeljárónk kilencven fokban lejt. Ha nem is kilencven, de harminc, súlyosító körülmény az ázott falevelek. Csúsznak rettenetesen.

A postaládám tényleg nem üres. Tépett szélű fél ánégyes. Valami fasza levélpapír helyett. Jobb mindennél. Nem csak maga a tény, hogy itt van a kezemben, puhára olvadt a víztől. Hozza a papír a kinti hűvöset.

Elolvasom párszor, aztán válaszolok neki, kávé lesz belőle nyilván, lassú, beszédes kávé. Van közös állatunk. Úgy értem, fajta. Egyszer, ha szervezetten együtt sétáltunk velük, legfeljebb kétszer. Negyed órát is elbeszélgettünk összesen. Mocskosan őszinte, kőkemény csaj.

Itt a levélen a szíve. Elsétált hozzám, hogy adjon egy mosolyt. Nem kért érte semmit. Csöndben jött, és csöndben tűnt el anélkül, hogy azt akarta volna, észrevegyem. Csak utána szólt, hogy a postaládád.

Szelíd, szép ajándék. Nem tudjátok, mit ér egy ilyen kis incifinci, valódi levél.