ritaritmia

Kőrösi Zoltánnak Kigyűjtöttem Tandorit a Hét fejlövésből egyszer. Akkor épp mendegélt rendesen az élet, és úgy tűnt, semmi időszerűsége nincs. Biztos voltam benne, az időszerűség csak idő kérdése, nem is tettem mélyre. Az egész csak pár sor, legyen kéznél a rossz időkre. Annyira rosszakra, mikor majd nem tudok beszélni. Mikor majd nincs szó, legfeljebb dadogás helyette. Hümmögés. Az a fajta zsibbadás, amit minden felnőtt ismer. Valahol a szív körül kezdődik el. Fölmászik az agyba, aztán megy vissza, eldönthetetlen, hogy forró vagy hideg. Megyek pénteken, utazom a lemenő nappal szemben, nagymama emlékével teli apró kockaházba, oda vágytak a gyerekek. Minden a legszebb, a napsütés, a péntek, talán van már fagyi, ahol…

Sehogy. Vágnám rá zsigerből, ne próbálkozzál, eszedbe se jusson. Eleve ne jusson eszedbe, különben utólag döbbensz a tévedésre. Éljél csak szépen, snájdigul egyedül. Mit gondolsz, ugyan majd megnyugvást találsz, háborítatlan öblöt, ringató hajót? Szétcincálódsz, van arra bárkinek szüksége? Örök mást-akarással nézni farkasszemet? Úgyis te vagy a hülye. A hisztis, a kekec. A másik annyira pazarul ellenne csöndben. Nyugiban, ha nem volnál te, aki beleugatsz, akinek semmi se jó sose. Ne már. Pont hogy most is ő háborog, Il Capo. Pedig te ellennél pazar csöndességben, helyette áll a cirkusz. Ragadós, átragad az összes résztvevőre, ez van, ha túl nagy a létszám, a felbolydult méhkas őrült gyenge hasonlat. Rend kéne, korlát, a…

Azon a napon, amikor sikerült beszélnünk végre, ahogy letettük a kagylót, micsoda ódon kifejezés, hiszen sehol nincs már kagyló, mikor kinyomtuk a gombot, de hát már gomb sincs, mikor elhúztam az ujjam a befejezés bumszli piros pöttyén, miután elmondtam neked, hogy Húsvétkor látnálak, lányod, fiad mindenféleképp, és elkezdett dolgozni bennem az öröm, hogy talán tényleg sikerül, rá pontosan öt perccel találtam a verset. Zongoraórán ültem, a gyerekekre vártam. Ültem, ahogy szoktam, míg az egyik bent van, ülök a másikkal egy hátsó szobában, leckét írunk és olvasunk. Viszek magammal mindig valamit, valami olyat, ami máskor nem megy, a hely nem az igazi, vagy az idő, ajándék két óra nekem a zongora.…

Az én szalagom kék volt, valódi égszínkék. Mintha a szerelmem tűzte volna matrózgalléromra, ő nem lehetett, egy osztályba jártunk. De legalább mellettem állt, elő kell keresnem a képet, csak ez számított, legyen mellettem. Hogy ki babrál rajtam a szalaggal kis városom színháztermében, nem volt érdekes. A tánc volt a fő attrakció. Nagy garral leptük el a pici, sovány vénkisasszony színtelen otthonát. Lehet, hogy nem is ilyen volt, csak valami filmbéli típustánctanárral helyettesítem. Pláne, hogy hasonló mutatványokban addig nem volt részem, maximum a Cha-Cha-Cha került elő, mint kapcsolódási pont. Rudolf Péter voltunk és Eszenyi Enikő. A tenyerünk ugyanúgy izzadt, és ugyanolyan elárvult szemmel bámultuk a másikat. A keddeket, ha kedd volt,…