Szabó család
Szegrül-végrül mi is Szabók vagyunk. Számomra először ez ott derült ki, mikor kisvárosomban egy hajókoffer-szerű ládát mutattak a múzeumban. Tetején festett, vörös betűk, harsány cikornyák, Szűrszabó. Valamelyik szülőm elmagyarázta mi az a szűr, aztán fölvetette, nem kizárt, a láda valamikor a miénk volt. Merthogy ugye mi is Szabók, a szűr meg létforma kérdése. Hetykén látogattam a múzeumot tovább.
Nagyanyám Szabó lány volt. A névnek ahhoz nincs köze, hogy Magdát, a Szabót nagyon szerette, bár említette néha, viccelődött vele: nem lehet véletlen az a szép rokon lelke. Február legvégén találkozni szoktunk, szlalom az időben. Végigböngészem irigyen őrzött, kedvenc könyveit, előszedem kínai műselyemmel borított fényképalbumát (valódi selyem, még tán az is lehet), aztán beszélgetünk kicsit. Közös meséink fakóból élénkebbé lesznek.
Most, hogy máshol vagyok, mint eddig évekig, könnyebb visszatérnem hozzá. Nem azért, mert lett tér precízen együvé rendezni féltett Magdáit. Nem is az esküvői kép, ahonnan szelíden néz, mert az ugyanúgy otthonom legmeghittebb helyére került, hanem a bútorok miatt. Képesek megőrizni egy egész letűnt világ illatát. Pedig csak pár darab, fáskamrából előkerült polcok, politúrja lepattogott asztal, hozzá való székek.
A polcot kétfelé kellett szétszedni, nem fért alá a ferde falnak, a székre ülni nem lehet, annyira nyagda. Mégis, ahogy a bordó, kicsi vázát a terítő közepére tettem, komplett univerzum kelt életre. Az asztal körül Tenkes kapitányok, korcsolyagálák, Nők Lapják. Tálcán bevitt pirítós, nyolcba vágott alma. Negro. Keresztrejtvény és vajsárga levélpapírok. A vázában pedig ollók és tollak, sose virág, csupa olló, toll, gemkapocs, elvétve egy-egy befőttesgumi, a képeslapokat összefogni.
És a rádió, az érinthetetlen, szent Rádió. Abban pedig a Szabó család „Istenem, istenem, mindig van valami baj. Tizenkilencben apáddal, negyvennégyben a bátyáddal, és most az ellenforradalomkor. A jóisten megsegített bennünket és a kommunisták győztek…”-stílusban. Meg a Kinyer ma. Klasszikus dilemma, mi az a kinyer, kenyér, gondoltam, Kenyér ma, a zene, mint a mi mindennapink. Könnyű felidézni, és muszáj is. Mellettem könyv, fényképek, szék, asztal, váza. És a nagyanyám, mogyorószín gyapjúszoknyában.
