Nem volt kedvünk aznap máshoz, nem kell túl nagy falat, mi a Szent György-heggyel megelégszünk. Aztán ha marad még szufla, lehet Tavasbarlangozni esetleg levezetésképpen. Így indultunk neki a Balaton-felvidéknek. Még mielőtt bármi történne, beleesünk egy haszonnövény bűvöletébe. Először persze nem tudjuk, miféle gyönyörűség, az ötödikesnek viszont épp tananyag, és épp penge belőle, mi csak bámulunk, hogy bizony vöröshere. Nem piros, a pipacshoz könnyű hozzászokni, hanem rózsaszín mezők szanaszerte. A kutya komplett kenguruvá változik át benne, bár ahogy szökell, talán te inkább őznek mondanád. Következik a hegy. Van pár hely az erdei térkép alapján, amit jó volna útba ejteni. Balga bóklászás ez inkább, semmint megfeszített túra törött karok, kérdéses térdek okán.…

Tegnap Luke és Jon-t olvastam, R. Williams, közben a festőn gondolkodtam. Vajon hogy megy ez nála, van-e Luke-ban, a tizenhárom éves srácban, és benne valami közös. Általában, éreznek-e mind valami hasonlót a festők vagy a nem-festők, akik magukat nem nevezik néven, csak sárgát, bordót, kéket kennek szépen egymásra. Akkor, amikor jó nekik. Inkább, amikor kegyetlen rossz. „A festés segített. (…) Mióta Duerdale-be költöztünk, nemigen csináltam mást, mint festettem. Mostanában következetesebbé is váltam, és gyakrabban fordult elő, hogy a festmények úgy fejlődtek, ahogyan akartam. Időnként úgy éreztem, mintha tökéletesen uralnám az árnyalást, az árnyékolást és a vonalvezetést. És ez jó érzéssel töltött el. Amikor jól megy, az egyszerre erőteljes és megnyugtató…

Volt a bemutatón egy lány, kedves, szőke, régóta szeretem. Ő volt a legszebb meglepetésem, föl se merült, hogy ott lesz. Nem beszéltünk mi sose arról, versek, könyv,  satöbbi velem hogy esnek meg. Volt helyette sok minden más valódi téma, például anyáink miatt éppen bőgünk-e vagy csak azért se, gyerekünk hogy vert át megint, meg a férjeink. A férjek a leggyümölcsözőbb topik. Nem elég, hogy ott volt, nem fért fel, mégis kibekkelt, megölelgetett, a piros ruhád, dicsért és a Szimpláig elkísért. Hanem kevéssel azután, valamikor éjjel. Írt, hogy már olvassa, el se hiszem, zavarba jövök, ír megint, hogy ez mennyire tetszik, még nagyobb zavar, hagyja már abba, késő van, aludna már…

S.M.-nak Legszívesebben most arról olvasnék egy kibírhatatlanul vastag könyvet, hogy a csaj szerelmes lesz. Nem kommersz sztorit ambiciózus, hiperfitt harmincassal, de nem is a szív hídjait, ahol a főszereplő bájosan barázdált arcú alig múlt hetven. Egy jófajta fásult, fáradt, negyven jócskán pluszos nő, az kell ide. Aki mostanában túl fényes délelőttökön nekiáll kekeckedni a halállal. Aki pont olyan, mint én. Beszól neki, aztán rögtön számon kéri Istent, hogy hagyhat magára élete leghúzósabb időszakában egy srácot. Az apját hogy veheti el. Csinálhatta volna kicsit korrektebbül. Nem lehet efölött csak úgy elmenni, igen, drága Isten, most valami nagyon félresikerült. Muszáj ellene olvasni. Olvasni rongy, átlagos szerelmet. Ne legyen más, mint egy fejvesztett…