Van kijárat
S.M.-nak
Legszívesebben most arról olvasnék egy kibírhatatlanul vastag könyvet, hogy a csaj szerelmes lesz. Nem kommersz sztorit ambiciózus, hiperfitt harmincassal, de nem is a szív hídjait, ahol a főszereplő bájosan barázdált arcú alig múlt hetven. Egy jófajta fásult, fáradt, negyven jócskán pluszos nő, az kell ide. Aki mostanában túl fényes délelőttökön nekiáll kekeckedni a halállal. Aki pont olyan, mint én. Beszól neki, aztán rögtön számon kéri Istent, hogy hagyhat magára élete leghúzósabb időszakában egy srácot. Az apját hogy veheti el. Csinálhatta volna kicsit korrektebbül. Nem lehet efölött csak úgy elmenni, igen, drága Isten, most valami nagyon félresikerült.
Muszáj ellene olvasni. Olvasni rongy, átlagos szerelmet. Ne legyen más, mint egy fejvesztett nő és férfi, szóljon hatszázötven oldal arról, ahogy megtalálják maguknak egymást. A többiről ne, a vége nem érdekel. Elég, ha mászkálnak macskaköves utcán, és elnyalnak néha egy-egy fagyit.
Hiába annak a rengeteg sétának az ígérete. Hiába a kellemesen szenvedő tekintet, elandalító park, váratlan eső, lány-blúza-kék búzavirágcsokor, bla-bla-bla, eléjük furakszik a fiú. Amikor már igazi a csönd a házban, lassan minden elképzelhető.
Például, hogy nem fél hajnalonta, még mielőtt feltisztulna teljesen az álom, nem üti tarkón a mondat, nincs többé apám.
Ha nem állnák körül dadogva emberek, hanem inkább adnának könnyedén, hogy épp a súly legyen rajta kevesebb.
Ha a vizsgáin érne valamit egy idegen érte titokban izzadó tenyere.
Ha jó volna neki, és mosolyogna újra azzal a szép, szívből lett mosollyal. Megpróbálom, Nils Petter Molvær, Kohán, és Egy mormota nyara egy csomagban hátha előcsalják.
“hiába utaztam scheveningenbe, nem találtam semmit
ez persze így nem igaz, vad szelet találtam, a tenger nehéz páráját, a föveny szomorú, hideg homokját, sárga vitorláskabátokban sétáló családokat, a hullámokkal játszó retrievereket, a csodálatosan melankolikus szállodasort, és egy elfelejtett űrállomásra emlékeztető építményt a tengerben, amihez könnyed és erős híd vezetett, csináltam is egy pár felvételt, mert egészen biztosnak látszott, hogy előbb-utóbb valaki megír egy igazán idevaló, melodramatikus történetet, megírja, publikálja a new yorkerben, és valamelyik ügynökség erre szakosodott hiénája meglátja benne a block-buster lehetőségét
café americanót ittam egy bárban, aztán kikértem egy oude jenevert, és mire végeztem vele, úgy döntöttem, ennyi fölöslegesnek látszó munka után megjutalmazom magam, lehúzok senigalliára, ahova gyakorlatilag csak az olaszok járnak, pedig ott van a legjobb homokos part, ki tudja, persze, még az is lehet, hogy pont ott találom meg, amit eddig hiába kerestem, a megfelelő helyszínt a zárójelenethez”
Kohán Ferenc: Levél, ág (szén, papír-2014)