Csupa ajándék az élet. Dobja mostanában a gép a sok jóérzést, dobja egymás után. Amire számítottam, vártam, persze hogy boldogság. De amelyik egyszer csak van, a semmiből eléd pottyan, azt úgy hívják, csoda. Soha nem történt még velem hasonló. Hogy kimondok valamit, azt mondom, szeretném, nekem bárhogyan jó lenne, és azt válaszolják nekem, hogy tessék. A tied. Írj postacímet, és megy. És másnap itt van, benn a nappalimban az, amire rákívánkoztam. Egyszerűen mesés. Föl is merült bennem, próbálkozni kéne lopva, titokban, kívánni még ezt-azt, hátha most van szezonja a beteljesülésnek. Nem bírtam ki estig, ahogy terveztem, majd akkor előveszem, szépen, magamban, szabadon engedem, hagy tomboljon végre a női princípium, vegyen…

máj. 9. péntek Utolsó nap a gimiben. Ez is babanap. Az idő pocsék. Esett az eső. Edina természetesen nem jött. No, hát a Misi bejött értem. Anyu nem tudta beindítani az autót. Matekórák szünetében körjátékot, vonatot játszottunk. Sok fiú szoknyában volt. Voltunk a nevelőiben is. Filon csendben hallgattunk szép zenét. Márkus nem volt benn. Angolon majdnem bőgtünk. Oszin nemcsak majdnem. Oscar Wilde: A boldog herceg c. írást olvasta fel a Tatusné; eredménye: sírás. Sickával hazáig zokogtunk. Du. tanultam, anyuék Kkeméten a szemüvegemért. Anyu fázott. Rabi és Sicka idejöttek. Tatusnénak vittük az ajándékot: Herendi szóval szép porcelán készlet … és gyöngyvirág. Mentünk föl a Tatusnéhoz. Bevártunk mindenkit. Megköszöntöttük szép Csaba által…

Már csak az van hátra, és következhet a Nagy Hátradőlés menten, hogy bemutassák ország-világ előtt. Ország-világhoz az kell, hogy mindenki ott legyen. Nem számolom, tudom, ott lesz. Olyan kevés elég a mindenkihez. Úgy szokott lenni, hogy az ember elmesél pár dolgot. Elárul. Például egy verset előre. Most ezt, hogy ne terheljelek meg, legyek rövid, egy kicsit szerelmes, és ne vigyek túlzásba semmit. Sose halálos az ilyesmi, véresen komoly viszonyok nincsenek, tanuld meg. Csak a következmény, arra érdemes odafigyelni. kundryként előttetek „de aki széjjel szédül, szénné feketül végül” (Eschenbach: Parzival) tűnj el úgy, hogy ne lássalak, végképp tűnj el, ne abnormálisan, meghagyva magadból mindent, íz, szag, hang — vigyed, én meg…

Csupa mesés elem. Egy angyallal kezdődött. Sőt volt itt sok-sok angyal, aki körülvett. Fölsorolni őket lehetetlen, mert mi van, ha épp kimarad egy. Pont az, aki miatt a cím lett, vagy aki miatt a hátlapon a szöveg, vagy például akik miatt a legkézenfekvőbb, a vers olyan, amilyen. És akkor még hol van borítón a lány. Hol van apám, anyám, férjem, gyerekem. Felhők fölül mosolygó nagymamám. Angyalokból nem lehet listát csinálni. Csak a végső angyalt nevesítem, ott állt a széken a sörözőben. Majdnem minden széken, kissé személytelen, eddig nem ismertem, bár ha ő a Simon Templar, akkor naná hogy igen. Bele volt karcolva szépen sorban az ülőkékbe. Mert róla van elnevezve…