Táskám, lelkem-kincsecském
Csupa ajándék az élet. Dobja mostanában a gép a sok jóérzést, dobja egymás után. Amire számítottam, vártam, persze hogy boldogság. De amelyik egyszer csak van, a semmiből eléd pottyan, azt úgy hívják, csoda.
Soha nem történt még velem hasonló. Hogy kimondok valamit, azt mondom, szeretném, nekem bárhogyan jó lenne, és azt válaszolják nekem, hogy tessék. A tied. Írj postacímet, és megy.
És másnap itt van, benn a nappalimban az, amire rákívánkoztam. Egyszerűen mesés. Föl is merült bennem, próbálkozni kéne lopva, titokban, kívánni még ezt-azt, hátha most van szezonja a beteljesülésnek.
Nem bírtam ki estig, ahogy terveztem, majd akkor előveszem, szépen, magamban, szabadon engedem, hagy tomboljon végre a női princípium, vegyen körül, fonjon be, szőjön át ebben a markánsan férfi közegben. Nem lehetett kibírni, még délután, ragyogó napsütésben a pakk seggére vertem, eltékozoltam az áhítatot.
Virágok. Szanaszét szórt horgolt virágok. Igen, horgolás, de lehet, hogy kötés. Nagy különbséget nem látok, így nem tudom megkülönböztetni a kettőt. Technikaórákon anyukám varrta helyettem a tarisznyát, és kötötte a sztenderd, vérbordó sálat. Nem ment nekem sehogy se, tele volt lyukkal, mintha moly rágta volna meg. Barátfülét viszont remekül csináltam, az magamtól lett hibátlan.
Egyszer mégis feltűrtem az ingem ujját, és nekiálltam kötni. Rátaláltam tudniillik egy szöszöskés, rozsdaszín fonalra, már motringban lágy volt, decens és szerethető, elképzeltem anyunak egy pulóvert. Egyetem első félévében karácsonyra megkötöttem neki. Úgy érzem, én kötöttem, de azt hiszem, a barátnőm csinálta végül. Sürgettem, hogy időben meglegyen.
Finom, puha virágos a táskám. Sokat sétálunk azóta együtt. Mindenki nézi, figyelem az arcokat szemből, a táskámat nézik. Mert biztosan érzik, ez nem egy szimpla táska, ez sugárzik. Van benne valami olyasmi, még ha üres is, ami senkiében.