versforma, szabadon eldönthető, hogy melyiket választom én, melyiket te, aki szabad vagy, mégis hurkokat kötsz magad köré, minek, nem való neked hurok, én kötött vagyok, lusta kötés, az szép egyenletes, de az egyenetlen sorvégek tetszenek meg a lóverseny, ki a nagyobb sztár, bruce willis vagy detroit (az év ügető lova), neked az érintőképernyős fruit poker és vodka, szabadon bedobálható, kötött forma, csak sörrel, csak ezresek, és ha lehet azt választani a játékban, hogy csukott szemmel térképre bökj, jegyezd meg a várost.

A MC Caféban van egy kedvencem. A duplacsokis se rossz, fifti-fifti alapon tészta és krém, irtó tömény, harapod, nyomul ki a fogad között a hűvös feketeség, jobb, ha nem nevetsz ilyenkor. Forró kapucsínóval izgalmas kombó, falat hűvös cucc, rá a forró, ott olvad el, akkor, egymásba. Egyszer vittem haza, két monstre kocka, melanzs/eszpresszószínű csini papírdobozban, volt súlya. Egész délután a duplacsokisra gondoltam, hogy van sajátom, a legjobb az lesz, hogy itthon, kényelem, fotel, laptop, láb fel, csönd, nyugi, este. Minden stimmelt, itthon, kényelem, fotel, laptop, láb fel, csönd, nyugi, este, csak a villa szaladt túl könnyedén. Könnyedebben, mint eddig bármikor. A jó kis szalonnás csokikrém habos ragaccsá, a tónusos tészta…

“Álldogált, cigarettázott, és lassan átérezte a csöndet, a fűét, a fákét és a fák közötti árnyékét. Hát nem pontosan erre vágyott? Továbbment, egy helyet keresett, ahol leülhet./ Újabb cigarettára gyújtott, és nekitámaszkodott egy fának. Fölemelt pár fadarabkát a porhanyós földről, a lába mellől. Cigarettázott.” /Raymond Carver: Befognád, ha szépen kérlek?, Magvető, 2011./

van egy idézeted a szélről, szükségszerűségről, még valami sors is belejátszik, óvakodsz tőle, mert nem szereted a meghatározó dolgokat, az pedig inkább emlékeztet kötött rendszerre, mint egy szabad kis felhőtlen délelőttre, kilépsz, tényleg fúj, azt hiszed, ettől már hiteles, és az jön, hogy izzás meg közelség, belépsz, és tényleg, finom, átlátszó réteg képződik köztetek; ötven perc múlva nem hivatkozol vak és nyomakvó szükségszerűségre, csak később, amikor elkezdenéd a sorsot számon kérni az idézeten.