Érthetetlen korlátozások. Végigfutó lécek mindkét oldalon. Az útépítők derűsek. A léceket piros, sárga bóják szabdalják. Nehéz autót irányítani szűk, autónyi széles nyomtávon. Onnan tudom meg, véget ért az út, hogy fehér sisakos férfi áll előttem. Integet, ki kell szállni, és nevet, mintha tetszenék neki. Mellette a szakadék eddig nem tűnt fel. Az autó marad, ne higgyem, hogy innentől egyszerűbb lesz. Gyalog menni tovább mégis megkönnyebbülésnek érzem. Kertbe lépek. Süt a nap, az aszfaltozók zaja kívül marad. Kerül egy kutyám is valahonnan. Tenyérnyi, göndör szőrű, fekete kölyök. Pulimakett, nem pedig öleb, így lehet vele azonosulni. Idén szokatlanul szép a tavasz. Bordó növények szerteszét. Keresztülszeli a kertet egy hegyforma töltés, gerincén halad…

Előbb utóbb mindig behúzom magam a csőbe. Arcoskodok, hogy így meg úgy kimaradok én ebből, aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy beállok a sorba szépen. Viszont szegény anyut sajnálom, dugába dől az a sok tanítás, hogy más legyél, azt se túlságosan, semmi szélsőség. Ilyenkor az itthoni konzervmondatok is súlytalanul lebegnek, attól még hogy Z. kap, szív, ugrik, te ne kapj, szívj, pláne ne ugorjál. Pedig annyira jó azt csinálni, amit a többiek. A szelfivel pont ez volt a helyzet. Igaz, az elején, amikor még nem nevezték direktben annak, és Intercity vécéből mms-ként kaptam, meghatódtam, és elraktam. Aztán bejött divatba, kicsit visszatetszett az a sok jól ismert pofa, akik valamiért hülyébbek…

Aludni akartam. Semmiképp szálló csontporba nézni. Röpködő poénokba hallgatni. Az a tiszta sor, ha műtő, snitt, kórterem. Pont a snittet kell átugrani. Úgy nézett ki, hogy majd a maraton. A kettő között lazulás, elkényeztetődés, Teletál. Klassz, még csak főznöm se kell. Zselés jégakku bokától combig, amikor kint meg madárcsicsergés. Visszanézek: az azért valamit jelentett. Költészet napján hazatérni. „a szenvedés útvesztő: utak labirintusa. jössz az egyik oldalról és kiismered magad; másfelől jössz ugyanoda, és nem ismered magad ki többé. de hogyan is akarhatunk akkor a nyelvvel a fájdalom kinyilvánítása és a fájdalom közé becsúszni? el tudom gondolni, hogy szörnyű kínaim vannak? gondolj el egy embert, aki nem tudja emlékezetben tartani, hogy…

Tíz voltam, amikor először táviratot kaptam. Nyár volt, nem kellett más, trikó, rövidnadrág, papucs. A kisajtóhoz nem volt kulcsom, ha jött valaki, a nagykapun engedtem be. Azt mondta, amikor kérdeztem, ki az, a táviratos. Futottam hátra a kerítéshez. Csak később lett mindenki gyanús, miután egy férfi azt válaszolta, Mikulás. Annak nem mertem kinyitni. Ordibáltunk a kerítésen át, nem láttuk, csak hallottuk egymást. Kértem, mondja meg a rendes nevét. Mikulás, nyissam ki, egy kis ajándék. Ne szórakozzon velem. Nem szórakozik, Mikulás János, és apámnak kóstolót hozott. Futottam a táviratost beengedni papucsban. Fölém hajolt, és azt mondta, nem baj, ha nem írom alá. A kerti úton feküdtem. Szorítottam az ablakos borítékot, a…