Valamikor olvastam egy könyvet. Kiábrándított, ezt itt még aznap megírtam, közzétenni gyáva voltam. Most előveszem, hol van már a tavalyi hó, mégis passzol ebbe a tavaszba. Plusz meg is tanultam, hogy a világvége nem itt kezdődik. Vagy pont, hogy itt kezdődik, ki dönti el. Téli dinnye lát / téli dinnyét, változunk. / Tréfál-e az arc?  ∞ Kicsit bosszant, de sőt inkább dühít. Mert várod az új, vadiúj találkozást, nem is akárki, Doppler, etalon főhősöd tér vissza hozzád. A végére ha pofára esel, az azért megvisel. Ráadásul permanensen el vagy tőle eleve alélva, elvonulás, fanyar irónia. Drága Loe, szívem legkedvesebbje, ezt most miért kellett. Túl messzire hajintani azt a bunkós végű…

Valaki halálával lehet elnémulni, másféle halállal új hangra találni. Ott, ahol nincsenek szabályok, és nincs zászlóra hímzett rongyos hűség, mert már zászló sincsen. Állok szépen a tavaszi szélben. Körbe tud fújni, nem akad el mellettem senkiben, nincs, aki feltartsa ezt az áradást, aki megfordítsa a szélirányt. Csukott ajtóim csendben talán majd kinyílnak, ahová más arcokról verődik vissza a nap. Most szavak ölelnek egy jósda bejárata előtt, megtartanak, ha billegek. Vágyni pedig most pont elég annyira, hogy kezes, szelíd kis jószággá váljon bennem a sebzett bestia.   Babiczky Tibor: A jósda bejárata előtt Egybevegyült bennem álom és külvilág, és próbálom széthasogatni, maradjon még pár egyértelmű, szép pillanat a retteneten túl, s…

“Ki találta fel a körülírt zuhanást – a lépcsőt, mely a magasságot megszelidíti, fölolvasztva fokokká a dermedt függőlegest, s a megoldás furfangját: a kerülő út szerény cselét megmutatta a pillantása után hasztalan ugráló szárnyatlan embernek?” /Petri György: Lépcső/ Márton László: Sárga lap /részlet/ (…) Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle, ekkor láttam őt utoljára, és ekkor tanultam meg, hogy veszedelmes dolog az üdvösséget megbántani. Így tehát két és fél hónappal később, augusztus közepén, amikor határon túli barátomat, Zoltánt felvittem tanáromhoz, Zoltánhoz, akár tudhattam is a választ a sárga lapon olvasható, ceruzával firkált kérdésre: „Istenem, mit vétettem én?” De akkor már mentünk a lépcsőn lefelé szótlanul, barátom és én.…

Ott kezdődött, hogy Hatalmas kis hazugságok. Aztán Invergordonban eltöltöttem pár órát egyedül a nyáron, a többieknek nem volt hozzá kedve. Lődörögtem, eljutottam a városon is túl, de végül inkább Charity Shopokba estem, könyvek és számtalan biszbaszok, kiszámíthatóbb, mint netán örökre elveszni valahol. Utánam csörögtek így is, hogy ugye megvagyok. Ráéreztek, esküszöm, tudniillik vágytam ottmaradni végleg. “The Husband’s Secret” by Liane Moriarty, ugyanaz a szerző, mit a Hazugságok, megveszem, a második évadig legalább elleszek. Amiről persze utóbb kiderült, nézhetetlen, ócska, a Sherlock-kal húzom ki helyette, míg jön a The New Pope, de túl lassan jön. A Joker viszont mindenért kárpótol. Élet-halál ügyemmé lesz, őrzöm magamban, mint egy múlhatatlan, gyönyörű sebet. Magam…