ritaritmia | vécsei rita andrea

Nagykörúti kis erdő

Végigsétáltam ától cettig a Nagykörutat.
Lett ugyanis egy majdnem október végi délután, amikor elég volt egy méregzöld trikó. Ugyanolyan zöld volt a harisnyám.
Hátizsákomban egy csepp kávé kétdecis befőttesüveg alján. Reméltem, hogy nem szivárog, és ragad majd tőle a kendőm. Pár órán át szükségem volt előre lefőzött, instant ébrenlétre.

Mikor a Bakátsról indultam, nem terveztem sétát. Mégse bírtam villamosra szállni. Először az örökre bezárt, áporodott boltokért mentem tovább. Kirakatok előtt megálltam. Opálos, csillagformán repedt, maszatos, ánégyesekkel szanaszét ragasztgatott üvegek. Felpöndörödött papíron napszítta betűk, hogy hova költöztek el, hogy hívd ezt a számot, hogy kiadó, hogy keresd az interneten. Vagy csak annyi, hogy vége.

Ahogy jutottam előre dohos bérházak mentén, a földön sűrűbben lettek a falevelek. Száraz, frissen tiport levelek erdőillata keveredett a város szagával. Az árnyékos oldalt választottam, hogy a naposat lássam. Mentem, már tudtam, így megyek majd végig, azonos tempóban.
Az írások szerint az egész 4141 méter.
Ferenc körút: 556 méter,
József körút: 1223 méter,
Erzsébet körút: 764 méter,
Teréz körút: 1054 méter,
Szent István körút: 553 méter.

Minden szakaszon más a hangulat. A falevélszag, mindegy, milyen fa, egyforma.
Sok volt a 4es 6os és a gíroszos, megannyi fénymásolószalon.
A Blahától jöttek az ismerős helyek. Valamikor az EMKE-ig jártuk be oda-vissza mindkét oldalt. Karácsonyok előtt, mikor feljöttünk Pestre. Passzázsokban bazár, Vasedényben turmixgép, kapualjban cipő, Király sarkán textiláruház, készruhabolt attól nem messze, hazautazás előtt pedig ultima ratio a Skála Metró.

Bíróságim idejébül való világ következett, a Szent István, és vele a Szeráj. Muszáj volt venni joghurtos padlizsánt. Lett még cukkinilepény, no meg édes, szirupos irmik helvası. A nap egyszerre elbágyadt, ahogy kiléptem a sárga-zöld szatyorral. De folytattam, mert folytatni kellett, át a hídon, ha már elindultam. Itt már nem hagytam magam régi dolgoknak, az otthonomat akartam.

Az estém Ernelláék Farkaséknál telt. Kerestem már egy ideje, most meglett, akár egy ajándék. Illett a naphoz. Mikor lefeküdtem, arra gondoltam, holnap a leveleket kell összegyűjteni. Őszillatból itt bőven kijut. És valahogy mégis, az a séta az időben, a körúti erdőszagok. Majd Karel Čapek szenvedelmes kertészébe kapaszkodom.

S aztán még virítani kezd a lomb. Sárgán, bíborvörösen, rozsdaszínben, narancspirosan, paprikavörösen, vörösbarnán pompáznak az őszi levelek, vörösek, narancsszínűek, feketék, kékesen hamvasak a bogyók, sárgállik, vöröslik, fakó fehéren fénylik a csupasz vesszők fája – ó, még nincs vége mindennek! Nincs vége, ne, még ne is legyen.


Itt szólhat hozzá

Kásahegy

Kásafüggő vagyok.
Hol kezdődött vajon. Talán a tejbegrízzel.
Minden ment ugyanis, nincs olyan TV Paprika Magazin vagy akár Good Food, melyet ne főznék le. A tejbegríz az egyetlen, ami kifog rajtam. Pedig azon nőttem fel, kell, hogy ott legyen a zsigereimben. Az ujjam végiben az elkészítése. És mégse. Hiába küzdök, tényleg, szinte harc ez, nem jutok semmire. Bágyadt göbökkel van a grízem teli, folyik, mint valami leves vagy épp a kanál megáll benne. Egy dolog viszont állandó. Az odakozmált alja.

Mostohának éreztem magam, mikor végképp besokalltam, és lemondtam róla, nincs ugyanis tejbegríz nélkül boldog gyerekkor. Ekkor folyamodtam trükkhöz, miután az első, helyettesítő megoldás, a tejbekuszkusz nekik nem nagyon jött be.

Vettem zabot. Pelyhet, ha jó emlékszem. Nem használtam semmire. Aztán kiportyáztam Finnországba egy karácsonyon, ahol este-reggel más se volt, mint puuro. Tejben főtt zabkása. Nyúlt, ahogy kell, és jó volt rágni a szemeket. Egy darabig elketyegtünk vele, tetején kakaóval púposan, a fiúknak föl se tűnt, hogy mi van alatta. De egyszerre kibánták magukat, nem kellett nekik többé a puuro.

Én viszont benne ragadtam, ha úgy tetszik. Főztem magamnak megátalkodottan, ők meg csak lestek kásátlan. Közben lett egy kedvenc mesém, a Mása. A Маша и Медведь, abból is mindenek előtt a каша.

A Herkulesst anyukám fedezte fel. Instant kása, alma-kék áfonya. Rákaptunk, mint seregély a vadszőlőre. Harmincöt grammnyi szenvedély. Minden reggel, nem ritkán este is. Volt pár hely, ahol be tudtuk szerezni. A pár idővel leszűkült egyre. Vásároltuk a kását dobozszám. És egyszer hiába mentünk.

Azt mondták, nincs, mindenütt azt mondták. Megjelentek helyette más zacskók, ki nem mondanám egyik márkáját se. Végigpróbáltuk az összeset, és mint hűtlen szerelmesek, nagyjából úgy jártunk: közben mindvégig a mi Herkulessünkre gondoltunk. Nem volt sehol, pedig akartuk nagyon. Később csak emlegettük. Aztán már azt se. Hitványak lettek a reggelek nélküle.

Egy üres délelőtt megkerestem a neten. Volt, amit még én se tudtam róla, hiába szerelem. Hogy lettországi. Innentől fogva még inkább vágyódtam utána, Lettország, Riga. Megírtam nekik a történetünk.

Tina – kár, hogy nem mondjuk Mirdza – válaszolt nekem. Dear, ezt írta, nincs Magyarországon többé disztribútorunk. Meg azt, hogy küld nekem. Attól fogva három napon át állítottuk össze a listát. Fölmerültek eddig soha nem látott lehetőségek. Sárgabarack, vörös áfonya, körte. Sós hajdinakása. Édes rizs. Elkapott bennünket a gépszíj.

Szeles, októberi reggel csöngettek. TNT-ként jelentkezett be egy férfi. Kinéztem, a lépcsőn jött egy raklap, nem látszott alatta ember. Tegye az ajtó elé, kérem. Csak néztem megbűvölten. Sose volt még saját raklapom.

A kartonokat egyesével hordtam az előszobába. Idő előtt lett nekünk anyuval idén karácsony. Ültünk a földön, kiporcióztuk, majd ízek szerint szortíroztuk a saját pakkunk. Dúskáltunk a kásában, építettünk belőle hegyet. Mint a Benedek Elek, olyanok voltunk. A spejzban egy komplett polcot tettem szabaddá nekik. Nem volt érdekes, ami addig ott volt.

Azóta szépek a reggeleink újra, csupa szenvedély, és teljes harmónia. De néha, tényleg csak néha, álmodom valódi tejbegrízzel, tetején málnaszörp-csöppekkel. Különös, holdas éjszakákon pedig vaníliáscukorba hempergetett rántott grízt eszem, olyat, amilyet csak nagymamám tudott, és rajta kívül senki sem.


Itt szólhat hozzá

Lángokban áll

És akkor hova menjek, kérdezte magától. Hova menjek. Nem csinált mást, csak ismételgette, hova. Hova menjek. Menjek. Hova.

Kék terítő volt előtte. A terítőn fehér csíkok. Nem csíkos terítő, nem mondaná senki igazán csíkosnak. Azért, mert a fehér csíkok, körülbelül félcentisek, két és fél tenyérnyi távolságra voltak egymástól, köztük viszont nagy, sima kékség. Kéttenyérnyi, ha férfikézzel mérik. Így kettő és fél.

Meg kell védeni a kisgyereket. Azt, aki lekaparja más kaparós sorsjegyét titokban. Komoly, jelentőségteljes ügy. Az anyjától kell megvédeni, a statáriális igazságszolgáltatástól. Mert hátha nem is volt bűnös a kaparásban. Különös elmélet. Ezen az elméleten gondolkodott, vette végig sorba. Hogy kitől kell megvédeni azt a gyereket. Nem is az anyjától, valaki mástól, valaki olyantól, akivel szemben zsigeri az ellenállása. Van neki olyan furcsasága. Dac, lehetne kérdezni, de nem dac, valami más, úgy egyszerű, ha ellenállásnak nevezi az ember.

Rossz annak, aki azt hiszi, harc az élet.

Meg fogja nézni a A négyzet-et. Hogy ne hallja, ahogy a tételét bizonyítja, magát igazolja, hogy az összes, dühből kimondott szó, az úgy volt helyes. Hogy ez a sok igazolás hallhatatlan maradjon, a trailert nézi végig akkurátusan. Hamarosan egy vadállattal kell szembenézniük. Jó hangosan, hogy elnyomja a dán az üvöltést. Mint mindannyian tudják, a vadászösztönt a gyengeség váltja ki. Azon gondolkodik, most akkor ki volt a gyenge. A gyerek, akit meg kell védeni. Vagy ő, akinek nekimentek.

A konyhában megy, teát készít. A vízforralóban kár vizet hagyni. Vízköves lesz tőle, ha benne áll sokáig. Semmi gond, majd holnap ecetet forral. Mintha úgy emlékezne, ez a megfelelő módszer. Nádkockacukor oldódik erdeigyümölcs-teában, az illata már-már a dán hygge. Mikor falépcsőn a léptek zaja elhal, és csönd lesz körülötte, megint előjön, mint egy szúfi mantra. Hova, hova menjek. Hova.

Hát nem szuper? Ráadásul a csaj a filmben Elisabeth Moss. Szereti ezt a nőt, A szolgálólány meséje óta nagyon. Ijedt, tágra nyílt szemében időnként a saját szemét látja. Nem nézte végig az összes darabot, spórol vele. Tartalékolja rossz időkre. Ezúttal nem a privát rosszra gondol, hanem a közre. Rosszabb időkre, olyankor jó lesz még rosszabbat látni, de lehet, hogy ez nem túl jó taktika. Lehet, hogy pont valami könnyűt, üdét kéne néznie. A Mossnak egyébként sokkal szebb szeme van, mint neki.

Egyszer átküldött neki egy részletet egy könyvből, hátha megérti, mi történik ott, az ő oldalán. Nem értette meg. És nem érti azóta sem, hiába küldené újra. Nem küldözgeti. Nem magyarázza meg, csak azon gondolkodik, hova mehetne. Elmehet-e, egyáltalán érdemes-e. Vagy inkább vesz néhány árvácska-tövet. Kiveszi az öreg sétányrózsát, a ronda, elnyurgult futómuskátlit, a száraz törökszegfűt, és mind helyére kerti árvácskát ültet. Vesz sárgaközepű lilát, bordóval cirmos fehéret és olyan végzetesen skarlátvöröset, hogy az őrület.


Itt szólhat hozzá

Fekete-fehér

Vannak pillanatok, mikor a színes fekete-fehérre vált.
El lehet benne lenni, néha még jól is jön, üdítő, ha nem kell törődni színekkel.
Rosszkedvre hangol a harsány öröm, viháncolás.
Nemrég a Frantz volt fekete-fehér, Ozon, elbűvölt, akár egy álom.
Keresni kezdtem hasonló filmeket, az élet egy film, mondják.
Filmet nem találtam, az élet lett ilyesmi.
A semmiből sarjad feszültség, van, aki élvezi.
Előhúzni szar kis témákat a legnagyobb csöndben.
Cuki kis bűzbombák húsleves mellé, esetleg desszert után rögtön.
Önmagáért-való odapörkölés, Sartre, drágám, miről beszélünk.
Hát persze, képes viszonyulni önmagához – csak arra képes.
Ezt azonban csak úgy teheti, ha képes önmaga – már hogy lenne képes,
és a világ semmítésére – na ez már egyszerűbb neki,
vagyis nem a saját létéről, hanem a saját semmijéről van szó.
Efféleképp gondolkodom desszert után, ami tejberizs volt,
meg vajon pirított morzsa és porcukros tejföl.
Nem vészes, sőt, a morfondírozásra rá lehet kattanni,
őszhöz illik a monoton nyugalom.
Vannak viszont napok, mikor benne ragad az ember,
olyankor fekete-fehér helyett már a szépiának is örülne.
Ha egy kicsit lágyulna a hirtelen harag, a fröccsenés halk szavakká válna.
Feladom, hallgatok, ne hidd, ez azt jelenti, minden rendben van.
Folytatódhat úgy a játék, hogy válaszolni muszáj,
muszáj választani, kiválasztani a válasz stílusát.
Itt dől el, más akarok-e lenni, vagy ugyanúgy ugatok.
„vak, vak, vak – a kutyák ugatnak így.”
Rákívánkozom arra, hogy nevessek.
Kedves, vasárnap délelőtti hívás, miközben fő a rizs.
Abszurd, mikor ennyire klappol két szitu.
Azt mondja, régen úgy volt, elővették a Holland & Holland-ot ilyenkor.
Vagy a patkánymérget, a körorvosnak meg adtak egy fél disznót, hogy azt mondja, szívroham.
A kívánság teljesül, nevetek szívből, szomorún.
Vannak hetek, mikor a napló fejlécén nincs más, mint mindenféle harcok.
Mikor hónapokra vált, az elég baljós.
Monokrómban legyen egy kicsike zöld legalább.
Különben végképp így marad, félelmes feketén-fehéren a világ.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60