ritaritmia | vécsei rita andrea

Meghitt titkok

Coromandel, 2015

Most itt vagyok, ahová visszatérek az álomból, melyben nekivágtunk a vizeknek. A tenger télen, ez az, amiért akár az ördöggel is szövetségre lépek.

Arról beszélek, amiről semmit nem tudok, mert még nem indultam el. December kilenc, akkor már minden világos lesz. A meglepetés hogyan sikerült, egyelőre csak üveggömbben látszik, eddig úgy néz ki, tartjuk a szánk.

Vettem a fiamnak egy könyvet, legyen vele nyáron, vigyázzon rá, míg távol van. A polcán találtam meg, beültem hozzá, mikor hiányzott. Nem vitte el, aztán se kóstolt bele, azóta pláne nem. Ius primae noctis hát visszaszállt rám, enyém az új könyv szentsége.

Tengerkönyv, Morten A. Strøksnes. Alcíme szerint a sztori sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről. Úgy passzolt pedig a gyerek nagy kalandjához. Valahogy mégse kellett. Ha már télen a tenger, akkor eljött az ideje.

Rimbaud-val kezdi, A részeg hajó meg a nagy vizek. Ebből lett nekem valahogy mégis inkább Baudelaire, Az ember és a tenger.

Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

(…)

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

Így voltunk mi is. Őriztük irigyen. És azt mondtuk, ha elszólod magad, maradsz a seggeden. Mert az oly ritka, ha valakinek teljesül egy régi-régi álom. Apám álma hajóról, tengerről. Talán onnan, mikor építgette hajóját a Tiszán, orosz katonai csónakból helyre kis bárkát. Vagy mezítlábas, szőke kisfiú korából.

Hogy mit érzett, az majd kiderül. Hogy örült vagy megijedt, mert furcsa azért, ha valóra válik, amire sokáig vágysz. És akkor, ha megvolt, hát vége. Felnézel, látod, nekem ez épp ilyen. Volt nekem egy tenger, amit máig se hiszek. Lent pedig egy hegy, ami ugyanilyen.

Tongariro, 2015


Itt szólhat hozzá

Apu 80

Vannak napok, mikor az ember csak dadog. Mikor minden szó sivár ahhoz képest, ami zajlik belül. Tudom, hogy azt szereti, ha a dolgok egyszerűek. Egy jókívánság és egy ölelés, előbbi ne legyen dagályos, másik pedig ne túl hosszúra nyúlt. Mindkettő meglesz, és azért persze a meglepetést se ússza meg. Ez itt csak ráadás, Nádas Péternek mindig örül. Az Emlékiratok könyvéből, apu, emlékül.

Nem és nem, s harmadszorra is nemet kellett volna mondanom, ha valaki ama pillanatban az antik bölcselő nevezetes szavaival szólva, tovahömpölygő folyamnak nevezve az életet, az állítja, hogy semmi nem ismétlődhetik, mindig más a víz, ugyanazon folyóba kétszer nem merítheted kezed, ami volt, már el is futott, s minden régi nyomában itt az új, mely ugyanakkor rögvest régi lesz és ismét csak új.

Ha így lenne, ha tisztán érezhetnénk az újnak e feltartóztathatatlan áramát, ha nem vetülne mindég a régi árnyéka rá, akkor örökös csodákban telne az életünk, nappal és éjszaka, születés és halál között minden pillanat oly velőtrázó csoda lenne, hogy nem is tudhatnánk elválasztani az örömöt a fájdalomtól, hideget a melegtől, édestől se a keserűt, nem lehetne választóvonal, nem lehetne határ érzelmeink szélsőségei között, mert nem lenne között, s így a pillanatra se lenne szavunk, nem lenne nappalunk, éjszakánk, nem sírva, jajveszékelve jönnénk anyánk méhének meleg vizéből e száraz és hideg világra, és úgy omlanánk szét a halálban, miként fagytól, esőtől, nap hevétől szétrágott kövek, mert nem lenne pusztulás se, és nem lenne rettegés, mint ahogyan nyelv se lenne: szóval megnevezni csak ismétlődő jelenségeket lehet, ismétlődések hiányában úgynevezetten értelmes beszéd se lenne hát, csupán a tiszta állandóság változékonyságától a rajongásban múlhatatlan öröm isteni öröksége.

S még ha így van is, hisz gyermekként mindenki kísértést érzett egy alkonyati szobában szaván fogni az időt, és végre megérteni, valójában mikor lesz a nappalból éjszaka, megfogni és megragadni a láthatatlan és követhetetlen elsötétülésben a szavak egyszerűnek tűnő értelmét, és még ha így lenne, így lehetne is, ha valóban nem lenne határ vagy választóvonal nappal és éjszaka között, egy idő után, igen, egy idő után, az isteni változékonyság állandóságának kőkemény faláról lecsúszva és puhább emberi fogalmakhoz menekülve vissza, mégis azt kell mondani, ez már az éjszaka, holott nem tudom megmondani, mikor lett sötét, különbséget lát a szem, holott nem látta a határ vonalát, s tán nincsen is ilyen, de éjszaka, hiszen sötét van, éjszaka, mert nem nappal, éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, s ama megnyugtató, bárha keserű tapasztalattal aludni bele, hogy lesz világos is.

Én az állandó és az örök bennünk élő isteni öröksége ellenére is úgy érzem, hogy éppen fordítva van, emberi érzékeink és ebből következőn az érzelmeink túlságosan durvák ahhoz, hogy minden újban ne éreznénk a hasonló régit, hogy a jelenben ne a jövőt sejtenénk, s ezért minden testre korlátozott történésben ne sejdítenénk a testnek egy régebbi történetét.

Ilyenkor nem isteni módon ugyan, de szintúgy megáll a idő …


Itt szólhat hozzá

Egyedül vagyok, végtelenül egyedül, annyira egyedül, hogy nincs is rajtam kívül voltaképpen senki

Már ősz volt, egészen nyárszerű, legendás szeptember vége. Péntek délután pár napra megléptünk egy régi baráttal. A menzával kezdtük, autópályán adtunk le rendelést, dugó van, tegyék félre nekünk. Tíz perc volt zárásig, de megvárt minket a felesborsó.

Láttam egy párt. Idős emberek, előttem mentek az utcán. Veszekedtek valamin csúnyán. Szatyrokkal voltam teli, nem sikerült őket lehagyni, csak vonszoltam magam utánuk, mint egy béna spicli. Igen, most besúgom őket, mennyire rossz az ilyesmi. Mikor látod, hogy elegánsan kopott kabátban ősz emberek úgyszólván ölre mennek.

Pedig mögöttük az élet, olyannak tűntek, mint akik eddig együtt öregedtek. Volt valami össze nem téveszthető vonzás, látszott, hogy párok, nem pedig testvérek. Férj-feleség már vagy ötven éve. Talán megvolt az aranylakodalmuk, unokák és sok-sok gyerek. Most meg ez az értelmetlen egymás marása.

Kivenni pontosan nem tudtam, vagy inkább nem akartam belelépni oda, ahova már csak jóérzésből se lépek. A gesztusok, hangok, hallgatások azonban elmondtak mindent. A férfi egyszer megállt, azt hittem, hátat fordít, és elmegy. Megálltam én is, ő tétovázott, én meg igazítottam a táskán.

Mégis maradt, ment tovább a nő mellett, de többet nem szólalt meg. A nő feléje fordult, talán még kérte is, hogy beszéljék meg, a férfi nem volt rá hajlandó. Érződött a nőn, hogy fáj neki. Hogy nagyon mélyre ment most ez a hallgatás.

Mentek, a nő tartása olyanná vált, mint aki feladta. Nem, mint akinek mindegy, hanem hogy most hirtelen elég az egész, nyamvadék katyvaszból. A zebrán jártak, nekem piros lett. Nem akartam elképzelni, milyen lesz nekik, mikor behúzzák maguk mögött az ajtót.

… bóklászok erre-arra, nincs célom, nincs tervem, hogy merre, és minek, de közben készülök, erre az ugrásra készülök, erre az ívre, amit egyszer beleírok a levegőbe, és akkor most itt vagyok, benne vagyok ennek az ívnek a közepén …

Az a nyárszerű, legendás szeptember vége jutott eszembe, menza után a Dunán. Az itatónál telepedtünk le egy padon, nem volt rajtunk kívül senki, csak előttünk a fűben egy férfi. Órákig voltunk így hárman, bámultuk őt. Átéltük az egyedüllétet, az elégedettséget, a nyugalmat és békét, ami körülvette. Azt, hogy nem hiányzik neki más. Odasettenkedtem, mikor úszott egy nagyot, D. H. Lawrence-t olvasott.

Nagyon nagy a kontraszt, sose dől el, melyik a jobb. Most mégis azt kívánom annak a Fő utcán sétáló párnak, hogy legyen meg nekik a gyémánt-, vas-, sőt a koronaékszer lakodalom. Különben a fene tudja, még az is lehet, hogy a partról azt a férfit otthon szintén várta valaki.

A cím és a kurzivált szöveg Krasznahorkai László ÁllatVanBent című kötetéből idézet.


Itt szólhat hozzá

Bakony, szívem

Farkasgyepű fölött az ég

…hogy nincs is a világon Dánia

Ahogy e vadludak nem a múltkoriak már,
és a város felett, míg most a szemem ellát,
inkább galambraj űzi játékait riadtan,
megyek a tévedésből a másik tévedésbe,
és bármi azonosság e tévedés egésze,
a hídi út is inkább az, hogy tegnap kihagytam
egy átlaglátogatást, a néma égi villát,
alaphangját, mit a térbe a V alak tár:
ahogy ez – múlik minden, múlik ugyan, de ez sincs,
céltalan rögzülő változások a felhők,
a válók, összetorlók, eztán és azelőtt,
a nap, hogy lebukott onnét, ahova feljött,
a tér, ahogy lemásolná nem örök időd;
csoszogsz bölcselmeden, arra biztat, na, leggyints,
mind a vadlúd, a szárnypár, próbáld, senki se jár;
hogy biztosan nem is vagy soha az, amit ekképp,
vagy másképp, elhihetsz, habozz, mint a király-
fi, életben maradhatsz, senki se tölti kedvét
azzal, hogy igazaddá teszel akármi képzet
mintát, vagy széttöröd, darabbá, az egészet,
csak úgy – hogy egy maradjon, amiben semmi részed.

Tandori Dezső: Ahogy e vadludak

Kert I.

Kert II.

Kert III.

Elvadult almafa

Hölgykő

Csurgó-kút vízesés

Ellsworth Kelly festő úrnak

A gesztenyefa-rendek, vagy a gesztenyefák
maguk valami rendben: egy párizsi Bakony
erdején, ahogy átmész egyívű hidadon
a lópálya felé, csekély zuhatagát

ahol e híd patakja állóvízből fakasztja
állóvíz-másikává, és ring a békalencse,
egy fánál belelátsz valamiféle rendbe,
fönn gesztenyefalombba, ábráiba alatta

egy táblán, évre év láttad a helyi fák
választéka szerinti „teljes” összegezését
törzs-barnáknak, levél-tenyereknek, a végképp
kört járó vonalat, a lég indázatát,

ahogy az elevenből lejjebb szökken a látvány
oktató sűrülése: „Ezek vagyunk” – ahogy
ember foghatja fel… De ez a rend egyre fogy,
nem járok Párizs-erdőn, Vincennes Bakonya-árnyán,

csak képzelem, a víz hogy zuhog és forog,
ahogy egyenesük a visszaszületésbe
– közelebb a halál –, csak hídjukról lenézve
zárják gesztenyefákba-nem-nyíló lábnyomok.

Tandori Dezső: A gesztenyefák rendje

Szekéren

János

Faluszél

Térkő

Lazac

Felhők


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60