ritaritmia | vécsei rita andrea

Nem a mostohád

‘Mirror Mirror on the Wall, Who Is the Fairest of Them All’

Rekedtes hang a hátam mögül. Durva, reszelős, mintha férfi volna. Erős ötvenes nő. Alapvetően dohány, de nem kizárt a whisky sem. Félhangosan mesél egy történetet, bábu a lányom. Egyszerűen báb, marionett. Hogy hagyhatja így magát arra a senkire. Hogy hagyhatja el ennyire magát. A vége az lesz, a legvégén én hullok majd szét. Nem beszél velem egyáltalán.

Tanulságra van szükségem. Úgy indulok el egy délután, valahonnan be kell gyűjteni. Támpontot magamnak széthullás ellen. Ilyenkor ősszel megy ez könnyedén. Pláne, aki hajlamos rá, ha van egy kicsike körülmény, hajlamosító, akkor kész. Az ősz betesz neki.

Kapaszkodom a hangba mögöttem, tolatok, hogy a közelében legyek, miközben egy szaténszoknyát fogok. Sose vennék szatént. Lépdelek hátra úgy, hogy ne tűnjön fel, kihallgatom. Nem akarom látni. Bennem már van arca, ötvennyolcéves, karcolt női arc. Nem akarom látni az igazit.

A gyerek, hogy kötné fel magát, de tényleg, ha ekkora ostoba. Ha ennyire nem érzi, hogy átverik. Be van csukva egy hálóba, köré van fonódva a kötél. Egyenesen a lába köré, lépni se tud, hogy lépne ki ebből az abszolút elrontott dologból. Nem beszél. Egyszerűen nem beszél velem. Azt se tudom már, hol lakik. Tönkremegyek, esküszöm, tönkre.

Az örök álmosság napközben. Lehetne éppenséggel sütni valamit. Rakott cukkinit láttam egy tűzhelyen a minap. Felrémlik időnként, kapros öntettel megbolondítani. Darálthús, kérdezem magamtól, de még nem dőlt el. Hús nélkül legyen, vagy vegán. Nem bírom a szélsőségeket, inkább egy köztes verzió. Kecskesajtréteg minden cukkini után.

A nő is főz a függöny mögött. Csinált a lányának stíriait. Stí-ri-a-it, nem striák, miért ez ugrik be. Nyilván a próbafülke. Ott tartunk, a nő próbál, mellette vetem le a farmert. Szatén szoknya? Viccelsz? Nézem magam a tükörben, a nő meg azt mondja, a kurva nem adja fel a hallgatást. Nem hatotta meg a stíriai, tud ő már olyat, elleste anno, jobbat tud ő nálam, nem mondta, mert nem beszél, de ezt gondolta, nyilván ez járt a fejében, amikor nem válaszolt az ímélre.

Ímélben próbál eljutni hozzá. A szívébe férkőzni, az otthonában körülnézni. Hatni rá, meggyőzni sehogy se sikerül, sajnálom igazán, nézem a striát a combomon, egy stria, két stria, száz stria, haj. Rágyújt a próbafülkében? Jön át a cigiszag a függönyön, szinte kizárt, hogy itt rá lehet gyújtani. Egyetlen picike slukk idegesség ellen. Még rekedtebb hangon ordítja, ziher, hogy ki fogja tökölni azt a szemetet. Kitökölni vajon mit jelent?

Lecsavarja a péniszét, súgja. Nem érdemli azt a nímandot a nyakán, jó lány. Jó volt valamikor. Fölfoghatatlan, hogy kerülhetett ilyen messzire. Próbál, felteszem, szoknya, nadrág, amihez jól le kell vetkőzni, mert liheg. Liheg, miközben fáj neki, leheli ki a hiányt, hiába, termelődik újra. Őrület, hogy nem beszél. Hagynánk már el ezt a terepet. Tükör, mondom, tükröm, nem akarom ezt a nőt hallani. Combomon a striák csak fénycsíkok.

Nem lep meg, hogy nem veszek szoknyát. Nem kell tanulság. Nincs megoldás a nőre. A lányát hiába kérném, hogy beszéljen. Szívesen kérném pedig. Te lány, egyél stíriait. Olvass mailt, és válaszold meg. Hívd fel, beszélj. Igyál csak egy kávét legalább. Kilép a fülkéből, nincs nála semmiféle holmi. Az arcára nem merek, nem tudok felnézni. Markában egy szál cigi.

/Részlet. Megjelent: Élet és Irodalom/


1 hozzászólás

Konkurálni VOLT-tal

Sopron meg nyár meg fesztivál – nope, pedig valamikor úgy tűnt, abban van a pláne meg a kakaó. Most, hogy Szántód megvolt, a VOLT Kis Miskává minősült.

Találd ki, mit vettem. Egy törött gerincű kecskét és egy vérző sündisznót.

Felnőttkorom legszebb nyara.

Már minálunk babám, már minálunk babám,
Az jött a szokásba,
Hogy takarodó után, takarodó után,
Nem megyünk az ágyba.
Bejön Péter bácsi, elkezd kiabálni,
Egy-két pofon csattan, minden csigalassan
Vánszorgunk az ágyba.

Aludhatok a kolbászommal? Kabalakolbász.

Kisbolt forevör.

Trolli spaghettini sour strawberry – Go Veggie

“Különben egy ideje azon tűnődött, hogy a forradalmi versének utolsó sorát ne változtassa-e meg, a „mi szép a téli tón a lék” helyett „mi szép a téli tón a stég”-re. Igen, a költők mindig elégedetlenek, variálnak, javítanak, újra írnak.”

A legnépszerűbb tombola: Rubik-kocka szőkéknek

Szöttyök, szlájmok, szmájlik csomagtartóba zárt mobilok helyett.

Átvirrasztott éjszakák
Száz elvett telefon
Most már ez vagyok Én
egy jó táborozó

Még nem vehetitek el még nem még nyomkodni akarom

Adj időt nekem
Ó még
Utolsó insta poszt

Add vissza nekem
net kell
még streakt akarok

Még nem búcsúztam el
Facén
Még chatelnem kell

Érzem rossz az elvonás

Fogságba esett Jókai Szörny Pajor.

Majd nézik, hogy úszik el a dinnyehéj. Lovely.

AP
U

Meztelencsigakölyök.

Kifulladásig: “Ketchup? Mustár? Majonéz?”
Aztán inni kell. Kinek mit.

Mi szép a nyári tón a lélek.


Itt szólhat hozzá

Ott jár most már

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

(Nagygalambfalva, 1929. május 10. – Budapest, 2018. június 20.)

Vécsei Rita Andrea: Mondják, a remény

Mintha valaki tényleg ott járna,
fenn a fák hegyén.
Nem, szó sincs róla, ki a csillagokat gyújtja,
inkább talán madár,
de mégse, mert reccsen súlyosan az ág.

Nyár elején ablak elé húztam az ágyam,
hogy közelebb kerüljön hozzám a kert,
dőljön egyenesen rám az éjjel,
nyitott sátor lett a szobám.
Combomat mandulamorzsa szúrja,
egyszerre sós és édes, mézkérget sütöttek rá.

Úgy hallgatózom, mint aki fél,
a fotelról kölcsönvett pléd alatt,
bent fény, kint sötét van,
láthatatlanná kéne tenni magam,
mellettem szótár és üvegpohár.

Figyelni próbálok a könyvre,
hirtelen túl nagy a csönd, ezért leszek biztos,
hogy valaki áll, nem is a fák hegyén,
annál sokkal lejjebb, a mályvabokroknál.

Tudom, hogy itt van, ki lenne más,
megugatják a szomszéd kutyák,
nehogy elbizonytalanodjam,
ilyenkor muszáj felkelni például inni.
A vízre minálunk várni kell,
sokáig langyos folyik, zajos a csap éjszaka.

Kihúzom magam, járkálok egy kicsit,
sajnálom a fiús, csíkos pizsamát,
lehetnék nőiesebb,
óvatosan pisilek, nehogy hallja a szellőzőn át,
nem pisiltem még előtte nyilván.

Fogat mosok, közben járkálok,
higgye azt, hogy mindig így mosok fogat,
a borosüveget lazán szemétbe dobom,
polcra teszem a mandulát.

A konyhaajtó rácsán át kisóhajtok a sötétbe,
akárha levegőznék,
nem nyitom ki, látsszon, nem vagyok szabad,
mégse börtön egészen,
nincs a csíkos alsóra szükség.

A bugyit magamon hagyom,
sétálgatok konyhán, ebédlőn át,
kibontom a hajam, megrázom,
az üvegfalnál nyújtózkodom,
mindent úgy, mintha színpadon.
Lehasalok, szótár, korty víz, betakarózom.

Ugatnak a kutyák, valaki jár a fák között,
a remény és a félelem,
hol, melyik bokor mögött,
hideg az orrom, kezem, pléd alól kilógó részeim,
most vagy bejön,
vagy menjen haza, mert még megfázik itt nekem.


Itt szólhat hozzá

Rita néni

Rita néninek imádok lenni. Mikor visítva vesznek körbe. Muszáj egy ajtófélfát vagy más fix pontot találni, különben ledöntenek a földre. Egyiknek eszébe jut, aztán terjed a dolog, mint a Portnoy-kór. Jó, mondjuk pont nem úgy. Ötvenkétkarú ölelés, és száz százalékra töltődik a lélekben az aksi.

Visz magával a hevük, lendülsz velük, csináljanak bármit. Egy szimpla uzsonna is Kaland Játék Kockázat, ahol a Főhős Te vagy! Többnyire még édes az illatuk. Legjobb a kifliformára hajtott csokis-vaníliás kalács, tejeskávéba mártogatják. Kacsazsíros kenyértől klasszikus, Zala felvágottól retro, újhagymás tonhalkrémtől gurmé bukét kap a kis fejük.

Egy forró délelőtt elvisznek minket titkokat meglesni. Honvédség, laktanya, RÁBA Védett Zárt Felépítmény. Azta. Meg 1895 M. ismétlőpuska a hozzá rendszeresített legénységi szuronnyal. Hű. MH Támogató Dandár 32. Budapest Díszzászlóalja. Szép fül muszáj, és arányos láb, semmi tetoválás. A hétszázát neki. De főleg MH Központi Katonazenekar, a próbán pedig megszólal az üstdob.

Katonaság, suli, lehet itt-ott némi megfelelést lelni, zenekari táblát első dére átcelluxozni. Csak aztán ha meg tényleg csend van, kezd az ember szíve azért a kis neszért egyre nyöszörögni.

Még szerencse, hogy marad neki otthon szentje a szünetre. Eltelt négy év, bele se gondolok, most búcsúzik ez is. Más volt ugyan a színdarab-téma, mégis ahogy elnéztem, pont olyan formán állt ott, mint aki úgy mutatkozik be, Őfelsége pincére voltam.

És akkor hátradőlve tétlen a hűvös szobában, a falevéllányt magam elé teszem. Ő én vagyok, kicsit elszáradt a szoknyám, a karom viszont éppolyan pálcika, a szemüvegem meg ugyanúgy pink. Ajándékot kaptam, fűt, fát, szíveket. Ezt az egész évet, benne ők voltak nekem ajándék. Bújásuk, mosolyuk, durcás-morc pofijuk, ragadós kezük, és a rajzaik, ahol én végre az igazi én vagyok.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60