ritaritmia | vécsei rita andrea

Kásahegy

Kásafüggő vagyok.
Hol kezdődött vajon. Talán a tejbegrízzel.
Minden ment ugyanis, nincs olyan TV Paprika Magazin vagy akár Good Food, melyet ne főznék le. A tejbegríz az egyetlen, ami kifog rajtam. Pedig azon nőttem fel, kell, hogy ott legyen a zsigereimben. Az ujjam végiben az elkészítése. És mégse. Hiába küzdök, tényleg, szinte harc ez, nem jutok semmire. Bágyadt göbökkel van a grízem teli, folyik, mint valami leves vagy épp a kanál megáll benne. Egy dolog viszont állandó. Az odakozmált alja.

Mostohának éreztem magam, mikor végképp besokalltam, és lemondtam róla, nincs ugyanis tejbegríz nélkül boldog gyerekkor. Ekkor folyamodtam trükkhöz, miután az első, helyettesítő megoldás, a tejbekuszkusz nekik nem nagyon jött be.

Vettem zabot. Pelyhet, ha jó emlékszem. Nem használtam semmire. Aztán kiportyáztam Finnországba egy karácsonyon, ahol este-reggel más se volt, mint puuro. Tejben főtt zabkása. Nyúlt, ahogy kell, és jó volt rágni a szemeket. Egy darabig elketyegtünk vele, tetején kakaóval púposan, a fiúknak föl se tűnt, hogy mi van alatta. De egyszerre kibánták magukat, nem kellett nekik többé a puuro.

Én viszont benne ragadtam, ha úgy tetszik. Főztem magamnak megátalkodottan, ők meg csak lestek kásátlan. Közben lett egy kedvenc mesém, a Mása. A Маша и Медведь, abból is mindenek előtt a каша.

A Herkulesst anyukám fedezte fel. Instant kása, alma-kék áfonya. Rákaptunk, mint seregély a vadszőlőre. Harmincöt grammnyi szenvedély. Minden reggel, nem ritkán este is. Volt pár hely, ahol be tudtuk szerezni. A pár idővel leszűkült egyre. Vásároltuk a kását dobozszám. És egyszer hiába mentünk.

Azt mondták, nincs, mindenütt azt mondták. Megjelentek helyette más zacskók, ki nem mondanám egyik márkáját se. Végigpróbáltuk az összeset, és mint hűtlen szerelmesek, nagyjából úgy jártunk: közben mindvégig a mi Herkulessünkre gondoltunk. Nem volt sehol, pedig akartuk nagyon. Később csak emlegettük. Aztán már azt se. Hitványak lettek a reggelek nélküle.

Egy üres délelőtt megkerestem a neten. Volt, amit még én se tudtam róla, hiába szerelem. Hogy lettországi. Innentől fogva még inkább vágyódtam utána, Lettország, Riga. Megírtam nekik a történetünk.

Tina – kár, hogy nem mondjuk Mirdza – válaszolt nekem. Dear, ezt írta, nincs Magyarországon többé disztribútorunk. Meg azt, hogy küld nekem. Attól fogva három napon át állítottuk össze a listát. Fölmerültek eddig soha nem látott lehetőségek. Sárgabarack, vörös áfonya, körte. Sós hajdinakása. Édes rizs. Elkapott bennünket a gépszíj.

Szeles, októberi reggel csöngettek. TNT-ként jelentkezett be egy férfi. Kinéztem, a lépcsőn jött egy raklap, nem látszott alatta ember. Tegye az ajtó elé, kérem. Csak néztem megbűvölten. Sose volt még saját raklapom.

A kartonokat egyesével hordtam az előszobába. Idő előtt lett nekünk anyuval idén karácsony. Ültünk a földön, kiporcióztuk, majd ízek szerint szortíroztuk a saját pakkunk. Dúskáltunk a kásában, építettünk belőle hegyet. Mint a Benedek Elek, olyanok voltunk. A spejzban egy komplett polcot tettem szabaddá nekik. Nem volt érdekes, ami addig ott volt.

Azóta szépek a reggeleink újra, csupa szenvedély, és teljes harmónia. De néha, tényleg csak néha, álmodom valódi tejbegrízzel, tetején málnaszörp-csöppekkel. Különös, holdas éjszakákon pedig vaníliáscukorba hempergetett rántott grízt eszem, olyat, amilyet csak nagymamám tudott, és rajta kívül senki sem.


Itt szólhat hozzá

Lángokban áll

És akkor hova menjek, kérdezte magától. Hova menjek. Nem csinált mást, csak ismételgette, hova. Hova menjek. Menjek. Hova.

Kék terítő volt előtte. A terítőn fehér csíkok. Nem csíkos terítő, nem mondaná senki igazán csíkosnak. Azért, mert a fehér csíkok, körülbelül félcentisek, két és fél tenyérnyi távolságra voltak egymástól, köztük viszont nagy, sima kékség. Kéttenyérnyi, ha férfikézzel mérik. Így kettő és fél.

Meg kell védeni a kisgyereket. Azt, aki lekaparja más kaparós sorsjegyét titokban. Komoly, jelentőségteljes ügy. Az anyjától kell megvédeni, a statáriális igazságszolgáltatástól. Mert hátha nem is volt bűnös a kaparásban. Különös elmélet. Ezen az elméleten gondolkodott, vette végig sorba. Hogy kitől kell megvédeni azt a gyereket. Nem is az anyjától, valaki mástól, valaki olyantól, akivel szemben zsigeri az ellenállása. Van neki olyan furcsasága. Dac, lehetne kérdezni, de nem dac, valami más, úgy egyszerű, ha ellenállásnak nevezi az ember.

Rossz annak, aki azt hiszi, harc az élet.

Meg fogja nézni a A négyzet-et. Hogy ne hallja, ahogy a tételét bizonyítja, magát igazolja, hogy az összes, dühből kimondott szó, az úgy volt helyes. Hogy ez a sok igazolás hallhatatlan maradjon, a trailert nézi végig akkurátusan. Hamarosan egy vadállattal kell szembenézniük. Jó hangosan, hogy elnyomja a dán az üvöltést. Mint mindannyian tudják, a vadászösztönt a gyengeség váltja ki. Azon gondolkodik, most akkor ki volt a gyenge. A gyerek, akit meg kell védeni. Vagy ő, akinek nekimentek.

A konyhában megy, teát készít. A vízforralóban kár vizet hagyni. Vízköves lesz tőle, ha benne áll sokáig. Semmi gond, majd holnap ecetet forral. Mintha úgy emlékezne, ez a megfelelő módszer. Nádkockacukor oldódik erdeigyümölcs-teában, az illata már-már a dán hygge. Mikor falépcsőn a léptek zaja elhal, és csönd lesz körülötte, megint előjön, mint egy szúfi mantra. Hova, hova menjek. Hova.

Hát nem szuper? Ráadásul a csaj a filmben Elisabeth Moss. Szereti ezt a nőt, A szolgálólány meséje óta nagyon. Ijedt, tágra nyílt szemében időnként a saját szemét látja. Nem nézte végig az összes darabot, spórol vele. Tartalékolja rossz időkre. Ezúttal nem a privát rosszra gondol, hanem a közre. Rosszabb időkre, olyankor jó lesz még rosszabbat látni, de lehet, hogy ez nem túl jó taktika. Lehet, hogy pont valami könnyűt, üdét kéne néznie. A Mossnak egyébként sokkal szebb szeme van, mint neki.

Egyszer átküldött neki egy részletet egy könyvből, hátha megérti, mi történik ott, az ő oldalán. Nem értette meg. És nem érti azóta sem, hiába küldené újra. Nem küldözgeti. Nem magyarázza meg, csak azon gondolkodik, hova mehetne. Elmehet-e, egyáltalán érdemes-e. Vagy inkább vesz néhány árvácska-tövet. Kiveszi az öreg sétányrózsát, a ronda, elnyurgult futómuskátlit, a száraz törökszegfűt, és mind helyére kerti árvácskát ültet. Vesz sárgaközepű lilát, bordóval cirmos fehéret és olyan végzetesen skarlátvöröset, hogy az őrület.


Itt szólhat hozzá

Fekete-fehér

Vannak pillanatok, mikor a színes fekete-fehérre vált.
El lehet benne lenni, néha még jól is jön, üdítő, ha nem kell törődni színekkel.
Rosszkedvre hangol a harsány öröm, viháncolás.
Nemrég a Frantz volt fekete-fehér, Ozon, elbűvölt, akár egy álom.
Keresni kezdtem hasonló filmeket, az élet egy film, mondják.
Filmet nem találtam, az élet lett ilyesmi.
A semmiből sarjad feszültség, van, aki élvezi.
Előhúzni szar kis témákat a legnagyobb csöndben.
Cuki kis bűzbombák húsleves mellé, esetleg desszert után rögtön.
Önmagáért-való odapörkölés, Sartre, drágám, miről beszélünk.
Hát persze, képes viszonyulni önmagához – csak arra képes.
Ezt azonban csak úgy teheti, ha képes önmaga – már hogy lenne képes,
és a világ semmítésére – na ez már egyszerűbb neki,
vagyis nem a saját létéről, hanem a saját semmijéről van szó.
Efféleképp gondolkodom desszert után, ami tejberizs volt,
meg vajon pirított morzsa és porcukros tejföl.
Nem vészes, sőt, a morfondírozásra rá lehet kattanni,
őszhöz illik a monoton nyugalom.
Vannak viszont napok, mikor benne ragad az ember,
olyankor fekete-fehér helyett már a szépiának is örülne.
Ha egy kicsit lágyulna a hirtelen harag, a fröccsenés halk szavakká válna.
Feladom, hallgatok, ne hidd, ez azt jelenti, minden rendben van.
Folytatódhat úgy a játék, hogy válaszolni muszáj,
muszáj választani, kiválasztani a válasz stílusát.
Itt dől el, más akarok-e lenni, vagy ugyanúgy ugatok.
„vak, vak, vak – a kutyák ugatnak így.”
Rákívánkozom arra, hogy nevessek.
Kedves, vasárnap délelőtti hívás, miközben fő a rizs.
Abszurd, mikor ennyire klappol két szitu.
Azt mondja, régen úgy volt, elővették a Holland & Holland-ot ilyenkor.
Vagy a patkánymérget, a körorvosnak meg adtak egy fél disznót, hogy azt mondja, szívroham.
A kívánság teljesül, nevetek szívből, szomorún.
Vannak hetek, mikor a napló fejlécén nincs más, mint mindenféle harcok.
Mikor hónapokra vált, az elég baljós.
Monokrómban legyen egy kicsike zöld legalább.
Különben végképp így marad, félelmes feketén-fehéren a világ.


Itt szólhat hozzá

Felfedem magam

Mikor hazamegyek, úgy igazán haza, ráadásul teljesen magam, hátrahagyva az összes sallangom, megint az leszek, aki harminc éve voltam. Játék persze, ez nyilvánvaló, mert dehogy is lehetek. A vissza nem térés néha őrült jól jön, de inkább szomorú minden egyes eltűnt és elveszett.

A szülői házban, ha az ember alaposan felnőtt, egy idő után a régi dolgok fájni kezdenek. Valami annyira vad nosztalgia szorítja a szíved, hogy az már nem jó. És közben meg olyan jó, hogy nincs kedvem otthagyni. Mi lenne, ha maradnék, körülvéve magam százféle testetlen emlékekkel. Ha ülnék naphosszat itt, a padlástérben, és olvasnék. Madzaggal összekötött, Cadbury-s fémdobozba zárt, tulipiros díszzacskóba gyűjtött levelek. És nézném végig apránként a sokpolcnyi fénykép összes szögletét. Csak ülnék a földön, mint egy megbomlott nő, olykor anyu felszólna, hogy ebéd.

Igen, ez volt ma, én kértem, zöldbabos hús. Ikonikus. Úgy készül, hogy külön megpárol a bab, megsüt a karajszelet, aztán egyberak mindenféle sajttal rétegezve plusz kapor, sok bors, a teteje meg elég egyértelmű. Nagyjából így. Sose csináltam, szentségtörés lenne. Ráadásul péki kenyér való hozzá, máshol nincs együtt a kettő, van pék, van kenyér, de más a kombináció. Ilyesmiket kérnék, tejespite, brassói, borsópörkölt, lecsó, miközben szerteszét vagyok.

Egy levelet kerestem, nekem írta egy lány, meglesz legközelebb. Azzal mindenki jobban járt volna, csakhogy ezt találtam helyette. Meglepett erősen, én úgy emlékeztem, esküszöm úgy, és kitartok mellette, hogy sosem írtam verset annak előtte. Mégis itt egy darab papír, rajta szöveg, továbbá felfedi kilétét a szerző. Primitívnek szánták, vagy csak úgy sikerült, meg kissé népies. Legyünk gálánsak, és fogjuk rá, alkalmi költészet, mi több, talán gúnydal. Tessék, ez voltam egykor.

Ó testnevelés, mért vagy te testnevelés?!

Rita morog tesi órán, kezében a vödör,
Söprű volt a tenyerében, “Anti egy nagy ökör”.
- Hogy mondhatok ilyet őrá – Gondolta a Rita,
Sokkal szörnyűbb volt a helyzet, mikor tesit oktatott a Jutka.
Úgy szerettük mi egymást, mint kutya és a macska,
Emiatt hát meggyűlt néha velem Jutka dolga.
Olyankor ő ordítozott, keze, lába lengett,
Mért pofázok vissza neki, ő innen elkerget.
Félévkor a kettesemmel, s év végén a négyes
Így váltunk el egymástól reménykedve mégis.
Ő remélte: hátha megkaparinthatja újra ezt az osztályt,
Hogy megtanítson arra, ki itt az uraság.
Mi reszketve ültünk be a másodikos padba,
Tesi tanár ugye nem lesz az ördögnek fattya?
Oszi főnök aznap reggel jó hírt közölt velünk,
“Anti lesz a mi megváltónk, nem lesz bús életünk”.
Néha ő is ránk csattan egy jól megszokott szóval:
“Fiam miért kell mindig SZÓRAKOZNI a te tanítóddal?
Igaz, azt is hajtogatja: uszodába fogunk menni,
S katonává avatásból ugyanígy lett a nagy SEMMI.
Eljött végre a szép tavasz már,
s az öltözőben egyre jobban meglátszik a sár.
Tisztaságszerető Antalunk mindjárt szólt is nekünk,
Nem volna-e kedvünk torna helyett inkább serénykednünk?
Ekkor hát jó a felmentett?!, “csutakolni indulj”!
“Fogd a vödröt és lapátot, szádat be, és mozdulj!
Így kiabál velünk az úr, de mégis jobb, mint boszi=/Hanny/
S munkánk mosatlan gyümölcsét, /célzásra/ megköszöni.
/Félévkor el is jött a csoda,
Rita tornából ötöst kapott vala/

Written by: Vécsei Rita

Sajna énekből nem! – Szerzői vélemény.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60