ritaritmia | vécsei rita andrea

M, mint madárka

Másfél éve kaptam vissza a Pirex előtt. Nem vettem észre, soha, senkit nem veszek észre, hiába áll akár az orrom előtt. A szemüveg holtterére fogom, ez persze inkább a parkolási gikszereket menti. Az még jobb alibi, hogy vagy látok, vagy gondolkodom. Hát elgondolkodtam akkor és ott, a Pirex előtt. Csak csörtettem kifelé, mikor rám köszönt.

Hálás vagyok annak, legyen bár égi vagy mesebeli, aki őt odatette elém. Azóta örülök miatta, örülök szakadatlan. Ráadásul ő nem szimplán ő, hanem hozta magával a múltamat. Nagy, közös múltunkat hurcolja magában, elég épphogy megpiszkálni, akár a tintahal, ontja magából a sztorikat. Mint egy felhő, úgy veszi körül ártatlanságunk porcukros kora.

Elég egy szó, hozzá összecsippentett szem, és a gimiben vagyunk, mondjuk 1984, és az egész annyira glatt, hogy sírni kell, milyen jó volt, és csak néha rossz. A vicc persze az, ha összefogunk, most is ugyanúgy jó. Kicsit persze többet kell dolgozni rajta, mert pályán kívül kell tenni a jelen kínjaink, de ha ezzel megvagyunk, fut velünk a szekér, mi meg dülöngélünk rajta, egymáshoz koccan combunk, vállunk, karunk.

Amiről akkor még nem tudtuk, micsoda ajándék, pedig akkor is működött, most lett csak igazán fontos: segít pályán kívül tenni. Sőt úgy rak helyre, mint szinte senki, ravaszul, erőszakmentesen, érzőn. Jól látni tanít meg, magamat, másokat, és onnantól fogva bekattan a kritikus pillanatban. Csinálni ezt, mondani azt, bekúszik az a kedves, meleg szava, és másként mondom, csinálom, affélén, ahogy ő tanította.

Most meg itt a születésnapja. Voltál már úgy, hogy adnád át a fél világot türkiz selyempapírban? Kapok ide, fordulok oda gondolatban, és választanék bármit, minden olyan seszínűnek tetszik. Így hát odateszem a Hai Nam-ban egy pho leves mellé a régi életünket arany-fekete-fehéren. When I was young, it seemed that life was so wonderful / A miracle, oh it was beautiful, magical / And all the birds in the trees, well they’d be singing so happily / Oh joyfully, playfully watching me.


Itt szólhat hozzá

A gyengeség mámora

A gyengeség mámora mélyebb és tartósabb az erő mámoránál.
/M.L./

Még 27-én kaptam egy elkésett üdvözlőlapot. Aznapra virradóra terhes lettem. Furcsállottam, milyen csepp, kicsi a hasam, de nincs abban semmi szokatlan, az eddigieknél is így volt. Mondjuk közelítve a szüléshez nyomasztóan picinek tűnt, még az is felmerült bennem, hogy elhalt, de éppen akkor megláttam az apró kis talpát. Mint ahogy animált filmekben kitüremkedik a babaláb, láttam sarkat, talppárnát és az öt ujjacskát a hasamon át.

Slime-hoz tudnám magamat hasonítani, és azt, ahogy végbement. Talp után előlépett a lábszár, aztán akár egy Átkelés az üvegen, előkerült lassan az egész test. Megszületett, hogy úgy mondjam, egy kisgyerek. Fiú, mi más, drapphajú, két évnél nem sokkal idősebb. Simogattam azt a matt haját, nem nézett rám, játszottam a feje búbján. Most el is búcsúzunk tőle, életrajzírói, ha lesznek, valószínűnek fogják tartani, hogy az első évek éppoly eseménytelenül múlhattak, mint a későbbiek.

Aki álmában várandós – így az álomfejtő -, az a valóságban terheket visz, és fáradságos úton éri el célját. A szülés az álomban a legritkább esetben jelent valóságos gyermekszületést, inkább az újrakezdés lehetőségére hívja fel a figyelmet, melynek során a személyiség, fejlettségét tekintve, magasabb szintre kerülhet.

Nem kívánok több gyereket. Mégis egy ideje előkerülnek álmaimban mindenféle bébik, úgy ölelni csak, és szívni a szagukat. Most áll össze, hónapok után, teher, út, változás. Az én változásom. Személyiség meg fejlődés meg magasabb szint ugyan eléggé gyanús. Próbálok azért hinni, kikeveredhetne belőle valami megnyugtató.

A lap érkezése napján megvettem a Mérgező szülőket /S.F./, és olvasni kezdtem, milyenek vagyunk. Enyhe pánik ült rajtam, ezért elhatároztam, magammal kezdem, és megcsináltatom a tesztet a legnagyobb fiammal. Aztán csak lapoztam balgán, bénán, a végét akartam. “A War Games című filmben az amerikai kormány egyik számítógépét arra programozták, hogy robbantson ki egy globális atomháborút. A komputer átprogramozására tett minden kísérlet hasztalan. Az utolsó pillanatban azonban a számítógép magától leáll, és azt mondja: Érdekes játszma. Csak úgy lehet megnyerni, ha nem játsszuk.

Kisfiam Tarot kártyát kapott az új évben, kirakta nekem zűrös kérdésemre a kelta-keresztet. A megoldás az lett, hogy Az Állhatatosság/Az Erő – Céltudatosság. Szóval nem bízom a véletlenre, kiderítem, miről van szó. Keresek magamnak egy megölelhető babát, és alaposan kihasználom a sanszot. Túl fogok csordulni puha kis talpától, savanyú tejszagától, a nyálas gőgicsétől. Aztán meglátjuk, hogy csak a nagymamaság vágya liheg a nyakamba, vagy tényleg a személyiségemmel fog valami előfordulni.


Itt szólhat hozzá

Brigsby Bear

Nem úgy indult, hogy ebből bármi is lesz. Sőt úgy indult, a legvadabb rémálom valósul meg. Hogy hiány lesz, és konstans fájdalom az átcseszettség felett.

Egyszer elkövetkezik, lassú, alattomos vergődés után, hogy az ember elfárad fájni. Csak fáj, fáj, aztán elzsibbad, lehet, hogy azért lett másképp. Vagy azért, mert már elég volt, hiába tesz bele mindent az a hülye, hiába adja sokadjára tálcán a lelkét, hát mi van cserébe. Semmibe vevés, megalázás, első legyen nektek boldog karácsony nélküli karácsony. Lehet, hogy a Jóisten adott valamit helyette kárpótlás gyanánt. Mindegy, miért lett így, máris nosztalgiázunk, pedig nincs még olyan messze. Sírjuk vissza, milyen szép volt nekünk. Mennyire jól esett a csönd. Most mondjak valami irtózatos nagyot? Nyugalom volt végig, és nettó szeretet.

És hála. Az utolsó kis fikarc morzsáért. Halom újságból együtt néztünk ki, válogattuk, alkudoztunk, írtunk hozzá és kihúztuk, hogy majd mit csinálunk meg. Cetliket ragasztani receptes füzetbe. Listát írni, hány vaj kell, és jó lesz-e műnokedli, vagy az már tényleg skandalum, nem, ne legyünk már gagyik. Majd szépen elmolyolunk, te hagymát pucolsz, te fokhagymát, jaj, azt ne, inkább akkor krumplit, leginkább tojást.

Egyszerű és közös volt minden. A Dixit Odyssey, a Skót tündérmesék. A Brigsby mackó, amit kínunkban találtunk, és nem kapcsoltuk ki mégse, pedig rajta volt az ujjam az escape-en. Kicsit olyan volt, mint a Szoba, de ezúttal jobban passzolt hozzánk a korhatár. Tízes römi, aztán tizennégyes, és A semmi közepén. Diós bejgli, neten lelt hipergyors verzió, mikor már minden elmúlt.

Nem akartunk tökéletesre semmit. Se kaját, se róla fényképet. Keltünk, mikor kedvünk volt. Háromkor kezdtük csinálni az ünnepi ebédet. Parázás helyett snitt, és koncepcióváltás. Majd holnap lesz kacsa, ma tornyot építünk maradékból, és habcsókkal cifrázzuk ki. Beszunytunk úton-útfélen arra a Svábhegynyi sütire. Barátok jöttek hozzánk szellősen, egy-egy délután. Görcs nem volt, csak összekacsintás, na, hogy alakulnak az ünnepek, kinek ki baszta el, és vajon mivel.

Téma volt, mennyire szól falsul a két (három, négy, x) gyerekem van, hát értsd meg, ha az egyikkel nem vagyok, a másikkal se bullshit igazságossága. Húsvét után immáron másodszor egyazon évben. Mind megegyeztünk abban – nem vagyunk már ifjú titánok, van mögöttünk bőven sátoros ünnep -, hogy azzal kell lenni, akinek tényleg, igazán kellesz. A többi csak szánalmas, szomorú színjáték, még az se, szimpla megjátszósdi. Kőkemény szabály ez, ha először fáj is, hogy úton-útfélen ne ess pofára, muszáj hozzászokni.

Elnyúlt melegítőben folytunk szanaszéjjel, és nem kívántunk egymás ellenére. Kedveink a másikéhoz meglepően spontán igazodtak. Még a hagyományos szentesti séta is tudott rövid kis kocsiban ülős körré szelídülni, fene megy ki az őrjöngő szélbe, és képzeld, így is láttunk angyalt ablakokban itt-ott. Nem voltak se dobok, se trombiták az év utolsó napján. Nem akartunk tökéletesre semmit. Mégis minden az lett.

Recept-túrás közben sárga lapon nagyapám írása, sajtos tallér. Tallérsütőm sose volt, szóval eddig nem merülhetett föl. Most gofrisütőből került ki régi, vajas-köményes emlék.

Ki se mentem a konyhába, mikor a fiúk hárman körbeülték, és hozzáfogtak. Csak hallgattam őket bentről szétolvadt mosollyal, miközben a hókiflik egyre böszmébbé lettek.

Hű, de lazac, hű, de spenót, hű, de madársaláta.

Chaud et froid, pontosan így hívják a fagyos tejszínben grillázs diómorzsát. Forró csokiban tocsogva lett a szezon legjobbja.

Egy ébredés utáni pogácsa, és mert sürgettek, hogy ennék, az első tepsi fakó és kicsit zsöngés. Na de a második, az lett az enyém.

Nagyapám után nagymamám, beléjük kapaszkodtam idén. Friss málnalekváros cacaós, mindig ezt csinált. A citrommáz nálam már csak a ráadás.

BBQ csirkeszárny és coleslaw, plusz bolti császárzsömle. Páran itt ölni tudtak volna érte.

Kacsa mellé …

… Yorkshire Pudding …

… kacsamellé.

Néha muszáj gyökérnek is lenni.

Na jó, legyen neked kókuszcsók. A Baked Alaska habját lejmoltam le érte, de megérte.

Gesztenyebödön fordítva, nem sütőrum, hanem Angostura, ha a szív mégiscsak felmerülne fájni.

Camembert és szegfűgomba egy szottyos csomagban.

Utóhang.
És még. Lazaccafat-leves, karfiolrizs, szverdlovszkij keksz, bárányraguleves, fokhagymás karaj, narancsszelet és nőiszeszély, kaszinótojás franciasalátán, kenyérsütés fehér, hajdina, sötét, nem tudjuk, mit hoz az új év, de egy étterem, az igen pazar lenne.


Itt szólhat hozzá

Mi családunk éve

Azt mondod, tanulsz belőle, nem, dehogy tanulsz. Felolvasol pár lapot, az elmúlt év decembere, nem telik el három óra, és ott van, tessék, a pofád előtt zajlik ugyanaz, amin három órája még együtt röhögtetek, mekkora marhák voltatok mind a ketten.

Nem, nincs tanulsága az évnek, nincs semmi kis apró baklövésnek, nagy, szívet tépő, maró jelenetnek, tanulsága nincsen semminek.
Tanulsz belőle, ez csak duma. Lehet bűnbánón mondani, lehet keményen, szentül megfogadni, lehet lágy nyuszin, nedvedző szemmel, fröcsögve, üvöltve, rácsesztél, kishaver. Mert ez neked sem megy. Ahogy nekem, nekünk, nem megy senkinek tanulni saját hibából.

Így vagyunk összerakva. Hogy nincsenek hibáink. Innen jön a képlet, itt az elásott csont, erdő mélyén elrejtett geocaching biszbasz, kagylóhéji gyöngy, hogy nem, te tuti nem hibázol sosem.

Akkor hát hogy volna mit belátni, mikor nincs hiba, hiba van, de nem rajtad múlt, persze kimondod, én hibáztam, de soha, érted, soha nem gondolod úgy igazán. Megteszed, hogy a másik örüljön. Hogy ne ugasson, ne bőgjön, ne mondjon le esküvőt, válást, ne maradj egyedül, de nem. Soha nem hibázik. Ezért nem tanul.

Megy minden ugyanúgy, megvan a minta, minek mentén mozogsz gyerekkorod óta, mit gyerek, csecsemő, és megy tovább, csak csinálod rendre ugyanazt, ahogy elkezdted ezt az egészet. Rólad szól az élet.

Elcsenni érdemes, minek szépíteni, lopni kell, testvértől például, ha van jól bevált módszere, hopp, és ellopod. Mondjuk család terén ne számítson más, csak a miénk, és így van, ha valaha mást hittél, hát, barátom, tévedés, hat itt rád mindenféle ez-az, meló, a nagynénéd, sport meg szerelem, jóanyád, de nem, ne hasson semmi se, míg hathat, csak akivel élsz. Az a kevés pár ember, akivel együtt kelsz, akinek a tükörről nyállal kevert fogkrémét törölgeted reggelente, akinek a fingszagába futsz. Ne számítson a többi. Legalábbis akkor ne, mikor dönteni kell, mikor kérdés az, hogy itt vagy ott, hogy velük vagy ővelük, hogy sokfős pompás otthoni vacsi, vagy csak négyesben egy kínai.

Lehet ez az utolsó éved. Lehet, hogy az első. De tanuld meg, ha már tanulság nincsen. Ne az évtől várd, ne várj el tőle semmit, se mástól. Nézd, ahogy én, és hajrá, csináljad. Magam csinálom meg magunkat, ahogy eddig még sose. Magam, a mi kis családunkat.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60