ritaritmia | vécsei rita andrea

Összeérő ünnepek, megkerülhetetlen közhelyek

Tavasz a mi szezonunk. Főleg akkor születünk, és páran találunk magunknak kedvünkre való névnapot. Van, hogy a végére annyira összesűrűsödünk, csak győzzük kitalálni, most épp kit ünneplünk.

Aki például télen, Mikulás táján stabilan Miklós, hogy legalább évente egyszer második neve is használatban legyen, ilyenkorra kiderül, hogy mégiscsak Nimród.
Horizonttámaszték egyterűvel.

Miután végigszimatoljuk Óvár környékén az összes esélyes susnyást, de konokul semmit, egyetlen szálat se találunk, a szombati piacon kiderül, hova is tűntek.
Tömegével gyöngyvirág- és törpefejek.

Carnuntumi túra immár másodszorra, ezúttal a kellevél tálat lopom, Marcus Aurelius-módra megcsinálom itthon, római főhadiszállássá változik tőle az otthonom.
Sziesztaképpen az Elmélkedéseken gondolkodom.

Bánatos-bús sztori, Károly és Zita Eckartsauban. “Engedhet az erőszaknak, attól függően, milyen időben és milyen körülmények közé kerül, de lemondani soha …”
A folyosón végig szarvasok és szentek.

Ahol anyu, a másik, vagyis ki tudja, hányadik ünnepelt esténként megpihen utcánk végitől egy sóhajtásnyira – vendéglátójának hála, elbűvöli a hely varázsa.
Kevés is belőle, egyszer eljön újra, mikor kihasználja, és csak olvasni fog a tornácon.

Sok év után visszakaptunk két csodálatos lelket, az egyiket meg is köszöntjük menten, medvehagymás friss, meleg pogácsával várnak, malomkeréknyi csokitorta mellé ének az ajándék.
Miközben fölmerül bennünk, az élet szép.

Másnap a váratlan nyárban valóra válik egy álom, a pogácsasárga Lednice.
Valtice jön hozzá ráadásnak.

Unikornistrófea, miért is ne.

Valaha volt öreg tölgy a lépcső.

Végig a Borostyánúton Mikulovba jutunk.
Kastély, Svatý kopeček, zsinagóga, ha valami nem evilágiba egyszer úgy belecsöppennél.

Levelek és kövek, a kicsi is menten naggyá lesz, ne legyen még.
Maradjon minden pont ugyanígy.

Egy másik ajándék, afféle flott kis buszos egynapos, Selmec, Körmöc, ilyen-olyan bányák …

… csak az a Bajmóc, csak annak volt híja, aprócska átverés, hogy pont akkor voltunk onnan kizárva.
Lefogadom, meglesz még a nyáron.

Átsétáltunk mindenféle koron.


Itt szólhat hozzá

A virágos gróf, a bolond

Anyukámnak, fiaimnak

Nem mintha előtte tudtam volna, mit jelent. Most viszont már megy: Semper Vireo, örökké zöldellek. Vele együtt tanultam meg, ki közvetítette nekünk halálán túl a sírján is, mert a lelke ezzel volt tele: gróf Ambrózy-Migazzi István.

A fiúk szerint Jedi arborétumban telt az anyák napjánk. Előtte volt egy alighanem felejthető Dobronak meg orchideák. Ha novemberben mész, jó eséllyel találsz majd egyetlen nyílt napot, mikor láthatod, hogyan lesz a semmi kis palánta hófehér porcelánná, és állnak dús virágfejek sorfalat sok száz méteren. Nekünk csak egy pálmás-papayás-mangós füvészkert jutott – az se kevés, ha épp arra készülsz – és egy shoppingolásra lelkesen, bár csekély eredménnyel buzdító soványka bolt valahol a préri közepén.

Még ha nem is Jedi az a Jeli, de vele van az erő. Tamásunkban pláne, ő szegődött mellénk, egy erdésznek imponáló kertész, aki fű-fa-virág ügyében varázsló volt. Mamutfenyők kulisszatitkaiba avatott, friss jegenyehajtást kóstoltatott, és szidta a bélpoklos, de hosszas taktikázással kapun kívül penderített hódházaspárt. Az antik hitrege szerint a királyné gyertyája, Asphodelus albus világította meg az alvilági mezőket, ennek a növénynek legszebb otthona ma is ez a vidék.

Belépünk a fénylő babérbozótba, és a nevető zöld bambuszsűrűségben melegünk lesz a szívünk körül … soha nincs megállás, ősz és tavasz, »még« és »már« szünet nélkül folynak egymásba, ahol minden virág, minden téli napsugár tízszeresen hat, így Ambrózy, és valóban, megőrzött nyíres ligetek, csarabosok, tőzegmohás lápok és vízfolyások, bükkös erdőfoltok, telepített akácosok között, és hangarózsával teleszórt ösvényeken járunk.

Van itt Kína, Japán, Amerika, de Balkán és Kaukázus, mégis a legkülönösebb, hiszen érte jöttünk, a rododendron. Én a sok közül inkább havasszépének hívom. Ambrózy ugyan örökké zöldellő kertet álmodott, mégis ez a bíbor, sárga, narancs, korall és húsvörös özön, amiben érdemes elveszni. Nem csak a fényt, az illatot, a soha, sehol nem látott tobzódást hozzuk magunkban, hanem ennek a szakállas, szeretnivaló embernek elérzékenyítő szavát. … gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.


Itt szólhat hozzá

Az anyák dolga

Ez a nap más. Nem csak mert fújjuk már a nótát mióta, hanem mert a zsigereinkben, vérünkben dübög. Anyánk van, volt és lesz. Ha picike vagy és ha nagy, mindegy, ez a vasárnap eleve megható. Már reggel sírni kell, még ha nem is köszöntenek meg. Nekem szerencsém van, a négyből egynek csak eszébe jut, ha meg nem, ott van az a drága apjuk, elintézi rendre helyettük. Aztán üdvözült pofával állnak sorba, rém büszkén a saját virágjukra.

Egy dünnyögős-dajkálós hosszú öleléssel most már megelégszem. Az jót jelent, azt jelenti, ott van mind körülöttem. Régen rajz kellett tulipáncsokorral meg kereszthímzett szív meg terrakottacserép maggal meg könnyeztető versek. Ma egyre értékesebben ezek a drága ölelések.

Kaptam egyszer egy Karácsony Benőt, ennyi volt az érdekes belőle: “Piszok malacok vagyunk, annyi szent, szétszaladunk az életbe, ki merre lát, az anyánk meg gubbaszthat bánatos vágyakozásával a sarokban. Az anyák dolga igen nehéz és igen bonyolult, a fiúk dolga könnyű és komisz, és ezen nem lehet változtatni.”

Semmi vész, húzom elő a jól bevett közhelyünk, tényleg semmi vész, még mosolygok is hozzá, hatásosabb a félelemkeltés, ha mosollyal kísért. Szaladjatok csak bátran százfelé, itt van nekem ni, ez a sok kicsi kölök, enyhítik majd a vágyakozást utánatok. Hát milyen szépen beteljesítették most is az álmomat. Csak jár a szám mióta, hogy így meg úgy egy tetkó, és tessék, a legszebbet csinálták velem, amit csak tehettek.

Ez a nap persze más, ilyenkor nincs kecmec, muszáj melletted, aki a tied. Össze kell gyűjteni, fölmarkolni mindet kupacba. Fogom őket, anyát, gyereket, és elmegyünk nézni rododendronvirágzást. Meg arborétumot. Anyunak még egy kis ráadás díszzacskóba, szalaggal átkötött koffeinmentes kóla, most dobták minálunk piacra. Csak az a piszok malac, a legnagyobb, az nem hajlandó végigbuszozni velünk pár pink bokorért az egész Dunántúlt oda-vissza.


Itt szólhat hozzá

Sár és víz játék

Öt éve volt. Nagyjából. És mi változott vajon.

Napok óta az erdőn jár az eszem. Meg a Doppleren. Hogy mennyire igaza volt, és hogy hogy irigylem. Persze kellett hozzá egy esés, nem önszántából vonult ki, de ha már ott volt, maradt. Én nagyjából fejbeverés nélkül is tudom, hogy az erdő az egyetlen hely, ahol most szívesen ellennék. Nem, félreértesz, nem szombat délelőtti mászkálás a gyerekekkel, nem is ábrándozásra lopott félóra, még csak nem is edzés, szlalom a fák között. Rendes, alapos száműzetés.

A napokban megnéztem egy klipet, ráakadhattam volna én is, de kaptam. Aztán továbbadtam, ezt majd ne felejtsem ki. Fango, szerintem elírás a címe, rákeresek, hogy nem Fargo-e, mert akkor még jobb, ha van hozzá köze, imádtam azt a filmet. Eldöntöm, hogy délután letöltöm, hagy szóljon újra a véres Coen, legalább kiütöm vele az estémet. Nincs köze, a Fango az fango, egyszerű vulkáni iszap. Meghallgatom Jovanottit egymás után vagy százszor.

Zuhatag meg szakállas férfi, kicsit giccses, rám tör a sírás, ahogy végigsimít a vízpermetes arcán, a hajába túr. Annyira egyedül van, olyan vágyakozós a testtartása, főleg, ahogy fekszik egy ágon, és a semmibe néz. Most ez bezavar, mert akkor hogy is van, akarok én egyedül erdőbe menni, vagy elég szerezni egy vadembert. Egyelőre a közös vándorlás föl se merül, mert az úgy az igazi, ha csak te vagy meg a jávorszarvasod. Nagyszerű olyasvalakivel együtt lenni, aki nem tud beszélni.

Az is megoldás lehet, ha nem érted. Majdnem olyan, mintha nem beszélne, viszont ha jön a vihar, vagy bőgnek a medvék, csak átölel. Ülsz vele a sztyeppén, tajga, mindegy, kedvenc helyed, és ölelkeztek. Nincs sátorotok se, egy bivak és kész, az is nedves, mert éjjel fújta a havat a szél, rád fagy reggelre a ruha. Azt mondják nekem egy trolipiros rendezvényen, hogy irányíthatók az álmok, hát kipróbálom. Nem sikerül a tajga.

Jó messzire megyek, bele az Uralba, város lett, nem erdő. Csupa szakadt panel, fölmegyek az egyikbe, ott lakik, amikor nem a Nyor-Ojka tövében gyűjti a szedret, áfonyát. Most is, pedig az ágyra dőlt le, sebes és sáros a keze, megtörlöm, mint egy másik klipen, az izlandi, de ott a csaj meztelen, én be vagyok öltözve. Elmutogatom neki, hogy indítson netet, akarok adni egy zenét, nem igazán a zene a lényeg, kicsit giccses, hanem a férfi. Hogy ilyesmit képzeltem el egyszer régen, még Pesten, és tessék, most itt vagyunk ebben a koszvadt lakásban, a határán valaminek. Erre elkezd esni az eső, szakad, nézem egy darabig a folyó felett.

A végén vacsorával kínál, marhapofa babos gyöngytésztán, sokáig keresi hozzá nekem az erőspaprikát. Nem ismerem a környéket, nem tudom, haza merre induljak, nem keresem az utat. Találok egy hófehér feltámadás-templomot, kupolája égszínkék, fenekem alá a helyi lapot terítem a lépcsőre, pénteki. Egy tűlevéllel kaparom a gyűrűm, a szappant a cirádák közül. Csak az eső igaz lombon, agancson, arcokon, mély ráncokban, mintha ezt kiáltotta volna utánam az ablakból, pedig nem is értem, mit beszél.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60