ritaritmia | vécsei rita andrea

Egy rekviem kellős közepén

Mikor ezt meglátom, hát érted, mit érzek. És mégis. Három éve toltam utoljára ide a képem. Akartunk menni, persze, akartam én meg a két kisebb gyerek. De aztán mégse. Valahogy ebben a felállásban nem vitt rá a lélek.

Aztán jött az ötlet, inkább összjátéka a jó szándékoknak: hármunk mellé negyediknek egy kedves barátném. Volt benne lendület, bevállalásból rendesen nagy löket és majdhogynem szenvedély a falusi létre. Ez kellett nekem, hogy útnak eredjek.

Úgy lett, ahogy elképzeltük, meg még úgy is, ahogy el se. Négy napig nagyjából hal a vízben voltunk. Lubickolás, tényleg ahhoz volt hasonló. Falunapon ülve táncolni, sült kolbászra vattacukrot venni. Görögkatolikus templomból rómaiba sétálni át vasárnapi misére. Rövidgatyás, edzőcipős ministránsfiún szívből mosolyogni.

Békebeli meghívás, vendégségbe megyünk szalonnasütésre. Szelíd, bűbájos népmese. Olyasféle, amit ha este bánattal fekszel le, felidézel percről percre, és meggyógyulsz tőle. Hinni kezded, hogy a világban ott van még az elfeledett jóság. Babot böngésznek a fiúk, meglesz egy levesnyi ha csipetkét is főzök majd bele. Csorog a zsír a lilahagymára, hála önt el, könny gyűlik a szembe.

Hátunk mögött Tóhegy meg a Magoska. Tört a rossz, ahogy errefele mondják, hogy a gerincén fönn legyek. Legközelebb, most nem enged a falu, muszáj mindenütt megállni, és még mindig úgy érezzük, sehol sem vagyunk. Ujjongás van bennünk, lelkendezés, nézni tovább, megélni, hagyni, hogy átfolyjon rajtunk. Közben szívjuk, szívjuk bele a lelkünkbe a meleg szénaillatot.

Legjobbak a reggelek, mikor még árnyékot húz a ház, de már tücskök ciripelnek. Legjobbak a delek, mikor forrón kapod be a fáról a szilvaszemet. Legjobbak a késődélutánok, mikor egy excentrikus kakas rendre felüvölt. Legjobb a szomszéd, akihez, ha átszaladsz, rögtön kicseréli a bojleren a szelepet. Legjobb a csönd, a Göncölszekér, a visszacserélős szóda. Legjobb, hogy nem adnád a világ kincséért sem.

El kell adni, írja meg otthonról, nem akarja többet, ezt már elengedte. Hiszen annyira messze van, lehetetlen szépen gondját viselni. Nyűg, törődés, hamis nosztalgia.

Fölveri a dudva, túlnőtt az öreg diófa. Csukhatatlan ajtók és hámló ablakok. Penész, doh a legvadabb nyárban. Ázik, reped, hullik, pereg, dől konkrétan össze. Rendbe hozni innen hogy is lehetne. Lehet, ha én abszolút egyedül vállalom.

Kinézek gerendák közt a szobából az égre. Az erdőszéli pöttöm kőház sorsa pengeélen táncol.

Hogy lehetne veszni hagyni, ahol egész évben boldog karácsony van.


Itt szólhat hozzá

A várást úgy

Nyár elején ment el egész nyárra. A szokásos, hogy most aztán örülni kell. Örültem persze, nyilvánosan olyan boldog voltam. Nem mertem, nem akartam sírni. Hallgattam, mint a mukk, száj összezárva. És imádkoztam, hogy csak jó legyen neki.

Meg azon, hogy ne essen az eső. Nehogy meghűljön, mert tudom, esernyőt nem visz, a dzsekit meg úgyis otthon felejti. Vagy egyszerűen lecsap a vihar, szél, még talán hó is. Nem tudom, arra hogy megy ez, annyira nagyon Északon. Elképzeltem, a száraz holmija oda, fázik, és köhög folyamatosan.

Túl jól imádkoztam, az applikációt napjában kétszer csekkolom. Nem nagyon hiszem el, hogy ami most ott történik, az tényleg igaz. Hogy mióta ott van, úgy harminc fok körül mozog átlagban. Olvadnak a jéghegyek, a rénszarvasok strandra járnak. És úgy higgyem el, hat hét alatt összesen ha háromszor esett.

Most már mindegy, lassan nem érdekesek fjordok, jéghegyek, csak az, hogy rögtön itthon van. Nyolcat kell aludni, tizenkettőnél kezdtem a számolást, nem lehet előbb. Míg hosszú volt a centi, azt akartam hinni, ott van lent, az íróasztalánál. Becsukva tartottam az ajtót, mintha mögötte szöszmötölne épp, nem akarja, hogy zavarjam.

A tizenkettedik napon kinyitottam. Átszellőztettem, és az ágyára raktam pár holmit. A horvátoknak együtt drukkoltunk, távban ment az őrjöngés, hát hoztam neki az összes kellékből. Zászló, duda, tetoválás. Kocsmaszék háttámláról zsebre gyűrtem a Karlovačko reklámot. Gyűlt mellé szurkolói snack, öngyújtó meg úszógatya nemzeti érzéstől átitatva.

Pluszban a még hiányzó Murakamik. Hogy stílben legyek, a Norvég erdő, csak másodsorban a Birkakergető nagy kaland. Mikor indult, búcsúajándékként Szerb Antalt kapott, mert tudtam, a Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? kérdésre a válasz ő lenne.

Budapesti kalauz marslakók számára, ha összetalálkozna a campuson valami fura alakkal, akit érdekelne Budapest, hát arra az esetre. Persze vitte az Utast is, eleve. Aznap vettem neki egy másik könyvet is. Azt meg arra, ha visszajön végre.

Dupla zacskóba csavartam, eddig úgy volt eldugva. Ma elő mertem venni, mert azóta már merem hiányolni, milyen jó, hogy alig nyolcat kell aludni. Az asztal megterítve, kovászos uborkát kapdozok be, hozzá light kólát iszom, míg várok, egyelőre a fiúk a táborból, megjön kettő, de az az egy még mindig nem, hiába kész a máktorta vastag citrommázzal meg lett sűrű, házi csokoládéfagylalt, amit ugyan a kicsik kértek, de egyszerre velük várom őt is a fjordokból, ez most már jó várás, jó, mikor már majdnem itt van.


Itt szólhat hozzá

Commodore story és Vegan blues

64 volt az álma. Akartam szerezni, nem találtam sehol, pedig szerettem volna, ha tőlem kapja meg. Aztán lett valaki, akár egy ajándék. A stégen kérdeztem meg, nincs-e neki. De van, pont kettő elfekvő. Közszemlére tette nemrég az összes létező eszközét. Meg jár ő is folyton, retro gépek kiállítása minden áprilisban. És mit ad Isten, épp ugyanakkor született, mint az álmodó, stimmel év, hó. Tizenkét nap van közöttük. Jelnek tekintettem. Fanatikusok. Azt mondta, gondolkodik még. Lehet, hogy mégse adja el, ezzel zárta le, nem bír megválni tőle, képtelenség. Feladtam végképp.

Aztán hajszálra abban a percben, mikor landolt ez a régen várt ember, jött egy üzenet. Eleve disszonáns, vadászbaráttól, akihez pont nem kötsz egy Commodore-t. Volna egy 64-esük, mintha úgy emlékeznének, a neten én kerestem, házat számolnak fel, itt van, ha kell, különben kidobják. Küldjenek fényképet, küldenek, fénykép jön, nem tűnik számítógépnek. Csak egy kupac bizarr valami.

Megmutatom neki, a drága emberemnek. Dzsízösz, nevet fel. Hát mit vársz, mikor évekig a padláson volt, biztos egy rakás hulladék, hagyjuk, hátrálok kifelé. Közben esszük a töltött paprikát, vegán, direkt neki. Meg főzelék, zsenge, édes karalábé. A szilváspite titokban nem vegán, de arra senki rá nem kérdez. Vész esetére van a hűtőben még más is talonban.

Nem kell a gép, mondja. Különben is már szerzett nemrég, minden megvan, amire vágyott, nem is lehetne elégedettebb. Eszünk még éjfélkor egy kis pitét. Pite közben hanyagul dobja elém, akkor holnap reggel elugrunk, pár óra, már meg is fordultunk. Ne viccelj már, minek. Nem lehet ott hagyni, értsd meg, rókás szitu, megszelídítette, felelős most már, érte kell menni annak a mocsok kis számítógépnek.

Hátul megyünk, kertek alatt, Csongrád. Padlásról a Commodore földre szállt. Ő meg tőle az egekbe, körbe-körbe hála és ölelések. Csak néznek ránk, sok tamáskodó tekintet. Körös-torkolatnál séta, ünnep, örömünkben lángos, meggysör és hekk. Garázsvásár egy másik házban, lesz onnan váza, miniporoló, feliratos bögre, de nem, újabb gép nincsen, nem ez a slusszpoén.

Hazaérve nem tűr halasztást. Rongyok, tű, fogkefe, WD-40. Közben rám se emeli a szemét, az otthoni gépet találjam ki, mivel pucolta meg. Szőkítőpor. Egyszerűen őrület, milyen lesz tőle a régi műanyag. Nem könnyű kizökkenteni, pedig gyengéje a zöldbabos hús, olyan gyerekkori. Oké, nem hús, se nem Trappista. Szójakocka. És fűszeres tofu a tetején. Járni kellett kicsit a tejszínért. Persze, hogy szója, nem adom fel, nonszensz. Mint a citromos máktorta, ami meg kókusz.

A gépről hámlik le a múlt. Utoljára 94-ben játszottak vele. Sakk, foci, de kedvencük a boszorkányos logikai volt. Apránként tisztul. Kész szenvedély. A tokja ép, hungarocell. Felismerhetetlen. Estére, el nem hiszed, milyen az egész. És azt se, hogy beindul, ég a piros pötty az oldalán. A képernyő csupa hangya, izzad a tenyerünk, ez nem jön össze. Éjjel csatornák pörögnek. És tekergőznek a kábelek. De végül megy. Fut rajta, szalad a szöveg.


Itt szólhat hozzá

A tenger

Nem érdekes, hol voltam. Őrzöm magamnak a helyet. Titkolom, mint féltékeny szerelmes. Tíz nap alatt egyszerre két szerelmem is lett. A másik a Murakami. Mindkettő a birtokomban volt, eddig mégse kellettek. Próbálgattam őket, nem tudtak hozzám eljutni. Bőr alá nem férkőztek. Távoli, nincs hozzá közöm, így zártam rövidre, nem értem, amit mindenfelől hallok – isteni a tenger meg Kafka a tengerparton -, a rajongást. Most fejvesztve hullottam belé. Kell belőlük még és még és még. Kontrollt vesztek, ne legyenek emlékké a képek. Maradjanak meg ilyennek. Piros-fehér és néha kéknek.

***

Almáskert mellett elhaladtomban farkaskutya nyála csöppent a combomra. Úgy ugatott.
Megváltozott az árnyékhoz a viszonyom.
Ott, ahol hűvös gördül le a hegyről, ahol háttér a szurdok és mészkőoszlopok, elég, ha az arcomat védi mandulafenyő.

***

Átjárhatóvá tettünk két világot. Hiába ér össze história, hiába ugyanaz a víz lötybötyöl, még a házfalak is hiába hasonló színűek. I leđa svijam k drvenom stolu, i ljubim usnam hartiju golu, i na nju pero stihove toči. Noie, signor, per quanto è ‘l poter mio, giungendo a voi piacer, a me bontate. Más a szívfrekvencia.

“Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” /Szerb Antal: Utas és holdvilág/

(…) “elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük – sokszor egész ügyesen – a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra.” /Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském/


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60