ritaritmia | vécsei rita andrea

Kis

Ha kiss, úgy még érthető volna.
Keep it simple, stupid.
Pedig ha tudnád, mennyire nulla.
Szájhoz ér egy másik, érzed a kávét. Nyúlós mandulatejhab.
Párizsis zsömlét. Vaj és zsömle és kígyóuborka.
Vagy csak az ideges, éhes szaga. A sűrű nyálé.
Semmi egy dolog, amiről azt hiszed, mekkora ügy.
Semmivé lesz, ha most még ott dübörög is benned.
Hagyni kell hűlni, nem pedig elhinni, hogy ez mindig így lesz.
Nincs mindig így.
Van, amikor már annyira kicsi a boldogság, mint egy Spar szilvás tea.
Zwetschke-Marille, hiba szilvásnak nevezni, mikor kiérződik a kajszi.
Kajszisnak kéne inkább hívni.
Oda lesz. Apránként fogy el. Előbb a lelkesedés.
Vagy csak belenyugvás ez, hogy úgyse fog változni.
Hova már, szólt a holló, ha nem is pont így.
A beletörődés feltétlen negatív, egy másik szót rakok ki.
Nyugvás. Átmeneti helyzet ez. Lavírozás.
Mint aki még itt van, de már nem. Annyira igen, hogy folyton eszünkben van.
Kap szívformájú házi fantaszeletet.
Csak a csücske fogy el. Ahogy a beszéd. Nincs többet.
Maradni akar. Menni fog. Holnap vagy azután.
Vajon lehet ehhez mérni bármit is.
Egyre kisebb és kisebb vagyok.
Furán naggyá lesz, aki elmegy. Pedig alig ismertem.
Lavírozok, ez most tetszik. A nyugvás felé.
Nyugton vagyok, veszélyesen nyugton.
Tegnap színeztem, elsősök csináltak tavaszi mandalát, kivettem egyet.
Nefelejcset, nem a katicát.
Ma hoz nekem egy egész füzettel. Képeslapok, választok hármat.
A napraforgós nem olyan szép, de ültettek anyámék egy párat a kerítés elé. Dísznapraforgót, és mutatták, milyen szép, és már mekkora. Arasznyi volt az összes.
Színezni fogok, sárga napraforgót.
Bélyeget ragasztok rá, elküldöm, ahogy régen küldtek lapot az emberek.
Hátha örülnek neki, és majd bámulják, mint én az evbiájt.
Tényleg nem nagyobb, arasznyi boldogság.


Itt szólhat hozzá

Egy czitrom hajával

Kerülünk egyet, körbe a várost. Mindenkit kiszórunk, legalább egy óránk legyen kizárólag ketten. Anyu meg én. Nincs semmi cél, megyünk, mintha sétálnánk az esőben. Néha megállok, kifényképezek a lehúzott ablakon, és indulunk tovább. Csak épp kattintok egyet, nem úgy, mint máskor, hogy csinálok százat. Most tényleg a pillanat kell. Vezetek, mögöttem jönnek, nem tökölhetek.

A végén az Aldinál parkolok, muszáj még krokett és áfonyalekvár a vadhoz. Keresztben mögöttem egy kocsi, mikor szállok ki. Van valami baj, kérdezi egy férfi. Hogy érti. Hát hogy így fényképezem a házuk. Nem, dehogy, semmi baj nincsen, egyszerűen szép volt az a kisbolt. Jött végig utánam, követett, mint egy Ötvös Csöpi. Megmutattam neki a képeket, mert sehogy nem engedett fel. Kisvárosom, első májusi hétvége, elteszem emlékbe. Fura egy világ. Mitől félnek ennyire. Az autóm tojáshéjszín, nem is fekete.

Rozéborom címkéjén rózsa, kölninek néz ki, mondja a fiam. Virágot Pestről hozok, a Culinarisból, egyszer mozi előtt ettünk együtt hasonlót, az diós-fügés volt. Félméteres sajtos rudak most a virág anyák napjára. Legjobb a mákos-körtés, de legalább olyan jó a sima gouda. Illett a visszaköszöntéshez, anyámtól Szabó Magdát kapok, Egy meszely az fél icce, meg a párját, a czitromosat.

Újkrumpli, eper: garázs-zöldéges, sütnivaló kolbász: Dónáth-hentes, kovászos uborka: Járvás-féle, Rákóczi túrós és mézes béles: mellékutcában termelői cukrász, gyűjtögetek, akár egy megszállott. Üres csomagtartóval érkeztem, most meg teli van ízekkel. Ifjúság ABC helyén a kínai, öt papucsot viszek majd haza a kertbe, mind pontosan olyan vasszürke, mint levenduláim alatt a cserép meg a bojtos korlátok a lépcső mellett.

Jött onnan még velünk egy nyomogatós gömb. Megnyomod a zselét, a háló résein kibuggyan. Erről hazafelé útitársamban fölrémlett, hogy valahol lelki orgazmusról hallott. Emlékezett rá, csak arra nem, mi volt ez pontosan. Nézed, és odáig vagy. Van, aki így reagál rá, van, aki sehogy. Kíváncsi vagyok. Van egy egész csoport, akiknek ez jó. Közben meg teljesen ártatlan. Picit se aberrált, semmi perverzió. Lapok egymáson csúsznak. De még csak nem is ahogy a rózsa nyílik, mert az még lehet szexi.

Van itthon nekünk egy kedves, okos lányunk, az rögtön tudja. ASMR. Autonomous Sensory Meridian Response. Utánanézek, eufória, finom borzongás. Attention Induced Head Orgasm, figyelem által kiváltott orgazmus a fejben, illetve that unnamed feeling, az a bizonyos névtelen érzés. Az ilyesmivel lehet engem kilóra megvenni. Szappant szelnek késsel egyforma kockákra. Ujjbeggyel üvegen zongoráznak. Halkan duruzsolnak. Ruhasuhognak. Tollpercegnek. Kupakmocorgtatnak. Igen, kíváncsi voltam, és most ahogy ezt az utolsó képet nézem, csak nézem, csak nézem, nézem, megnyertem az érzést, működik nálam is.


Itt szólhat hozzá

Barackfa virága

Annyira bonyolult. Eleve hozzáfogni rázós. Simább, ha magammal kezdem. Szörnyen macerás egy klán vagyunk mi, anyák.

Teszem fel az egyiket. Középső gyerek, de akármelyik lehet. Megbeszéljük szépen, elmegyek érte, suli, kis arborétumozás, virágzó palánták, hopp, és ráadásul vásár, micsoda remek péntek délután. Ezen nyúz régen, nyüstöl, hogy vegyünk palántát. Előtte majd seggére csapunk egy marha nagy burgernek, és a zöldben kiszellőzzük a műkaját. Reggel ragyog minden, sőt túl gyönyörűen, az ágyam szélére ül, kinéz a napba, azt mondja, ugyan mégse menjünk.

Lóg félúton egy könnycsepp, de visszaszívom, aztán bosszút forralok, nem csinálok neki én se majd ezt meg azt meg pláne, majd jön megint a sivár, hűvös érzés a nem várt dögmelegben. Van ennek koreográfiája nyilván, kinél úgy, nálam így, soha nem válik be.

Még nem beszéltem a lényegről, anyu, hogy én ott vagyok-e úgy és akkor, ahogyan kell. Ahogy jól esik, de kinek hogy esik, ebbe bele se érdemes menni. Mert hol így, hogy úgy, aztán rájössz, előbb vagy utóbb rá, hogy ez is egyfajta mintázat szerint hullámzik.

Rémes, ami apránként kiderül. Hogy minden, amit teszek visszaköszön rájuk. Minden, amit mondok, ahogy a szemöldököm húzom, minden, amire vágyom, az összes kérdésem, reggeleim velük, minden, amit elhallgatok, amin dühöngök, a ruhám, a főztöm, ahogy nevetek. Tíz, húsz, harminc, ötven év, bizony visszaköszön, és még szerencsés vagy, ha köszön, nem pedig visszahullik. Figyeld a kőfejtős metaforám.

Állsz, és potyog a kő rád. Odébbállsz, már meg ott potyog. Járod körbe az egész katlant, lapulsz a falhoz, hogy ne érjen el. Vállad, fejed maradjon szabadon. Ne legyen rajta kő.

És tessék, én is kő vagyok, pedig pehelykönnyűnek mondom magam. Szinte nincs is súlyom, nem nyomom őket, csak birizgálom hátul a nyakukat. Miért ráznak le mégis, annyira sok vajon, amit elvárok. Elvár. Ádáz egy szó, megosztó, könnyű szétrúgni vele miszlikbe az egész világod.

Akkor megütközöl. Magadon, rajta, ez nem ütközet, nem kéne annak lennie, ha meg mégis, eldöntheted, hogy mit teszel a mintához. Addig jó, míg orgona ága, barackfa virága. Annyira egyszerű. De nem biztos, hogy azt kell visszasírni. Mert hidd el, hogy ott, abban a szelíd nefelejcsben megtalálhatsz egy új, még inkább kedvedre való ornamentikát.

Nem orgona, se nem barack. Nefelejcs. Soha, nehogy el.


Itt szólhat hozzá

Néztem, hogy úszik el

A hajótemetőnél. Hagytam, hagy ússzon tovább. Nem engedtem, hogy megszerezni bottal piszkálják. Elsétáltam a romhajók mögé, mire visszatértem, lökdöste felém a Duna, a part homokja karcolta levelén a viaszt.

Visszadobtam mélyre, miközben ők már a rozsdás hajóra másztak, pedig ott állt, hogy tilos. Így másztunk mi is a Tiszán, mikor árvíz után beszorult egy komp a fák közé. Féloldalra billent ugyanígy, mi pedig bejártuk végig, lent a mélyben poshadt, zöldre vált agyag és szivárvány-fekete gépzsír. Pokrócokat vittünk, és elemózsiát, fából hajlított nekünk nyilat a nagyapám. Ott töltöttük az egész délutánt, hát hogyne hagytam volna most felfedezni a roncs, halott hajót nekik. Makacs volt a Duna, hulláma kidobta elém újra, a rózsát nekem akarta.

Voltak még ünnepek, hatvanasnak gyűjteni hatvanat nem nehéz. A nullát esküszöm, ott találtam, filccel, csak a százszorszépnek segítettem egy kicsit, hogy azzá legyen, ami épp kell nekem.

Keverednek az ünnepek, egymásba folyt hatvan és ötvenegy, plusz még a húsvét, sőt arra ráfejelt egy hetvenöt, nincs megállás nekünk így tavaszon, nagy, színes hóbelevanc az egész, ma névnap, jövő vasárnap édesanyák.

Egy tortán pedig így szólt a szöveg: “Mióta lyuk van a seggemen”, mondta, ilyet nem írtam. De hamarjában mondani se tud senkit, aki ilyet tudna írni! Hiszed ezt? Graham Green (Hatalom és dicsőség) sem tud így szerkeszteni, ilyen valóságosan, megfoghatóan ábrázolni! Lehet ez? Már a pince-leírás után felordított, hogy ez úgy van megírva, hogy nem lehet elfelejteni, úgy látja az ember. És hogy én mindezt honnét veszem? Ezt a tárgyilagosságot és ökonómiát? (Ezt én se tudom.) És hogy ne hallgassak senkire, bárki bármit mond, írjam így, és ne másképp. – No, képzelheted.


1 hozzászólás

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60