ritaritmia | vécsei rita andrea

Édes Annám, drága Anna

“Ki találta fel a
körülírt zuhanást
– a lépcsőt,
mely a magasságot megszelidíti,
fölolvasztva fokokká
a dermedt függőlegest,
s a megoldás furfangját:
a kerülő út szerény
cselét megmutatta
a pillantása után
hasztalan ugráló
szárnyatlan embernek?”

/Petri György: Lépcső/

Márton László: Sárga lap
/részlet/

(…) Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle, ekkor láttam őt utoljára, és ekkor tanultam meg, hogy veszedelmes dolog az üdvösséget megbántani.

Így tehát két és fél hónappal később, augusztus közepén, amikor határon túli barátomat, Zoltánt felvittem tanáromhoz, Zoltánhoz, akár tudhattam is a választ a sárga lapon olvasható, ceruzával firkált kérdésre: „Istenem, mit vétettem én?” De akkor már mentünk a lépcsőn lefelé szótlanul, barátom és én. Küzdött bennünk a kielégült újdonságvágy a döbbenettel. Nkobi Poloko átka megfogant ugyan, de félre is csúszott egy kevéssé. Tényleg „nadzson beteg” lett – nem Zoltán, hanem az óvodáskorú gyermeke. Sejtelmem sem volt, mindezt hogyan is magyarázhatnám el újdonsült barátomnak a szomszédos ország területéről. Akkoriban úgy láttam, hogy a dolgok annyit érnek, amennyire meg tudjuk őket magyarázni.

Barátom végül azt kérdezte: – „És mik voltak azok a felhők?”

Ugyanis a lakásból kifelé menet még sikerült lelöknünk egy dossziét, amelyből fényképek hullottak a padlóra, csupa felhőt ábrázoló fénykép. Feltornyosuló csipkések, szétterülő bodrosak, oszlopszerűek, függöny- és kárpitszerűek, más effélék. Évekkel később hallottam valakitől, hogy Zoltán gyűjtötte a felhőket, ahogy mások régi pénzt vagy bélyeget gyűjtenek. Időváltozáskor, ha tehette, vonatra ült, és elutazott az ország valamelyik távol eső zugába felhőt nézni. Külföldi felhőket nem nézhetett, mert nem kapott kék útlevelet, sőt még a megbízható baráti országokba szóló piros útlevelet sem kapta meg. Voltak azonban olyan barátai, akiknek szabad volt utazniuk, közülük messzi földekre is eljutott egyik-másik. Tőlük azt kérte Zoltán, hozzanak neki felhőket ezekről a távoli vidékekről, Kínából, Kubából, Dél-Jemenből, sarkvidéki szovjet kutatóállomásról, és ők hoztak neki felhőket, persze csak fényképen. Ilyen felhőkonzervek lehettek abban a dossziéban is, amelyet lelöktünk.

Mindezt akkor nem tudhattam, ezért hirtelenjében azt feleltem, hogy tanárom, Zoltán a véletlen és kényszerűség érintkezési pontjait, végső soron az üdvösség határvonalát rögzíti a felhős fényképeken, egyébként pedig esettanulmányt készít a meteorológia hatásáról a felhővarázslásra.

Mire barátom, Zoltán azt mondta, hogy most már tényleg felfogott egyet-mást a pesti értelmiség jellegzetes dilemmáiból, és hogy a birtokában lévő tizenhárom forintért vajon hány darab Mackó sajtot vásárolhat, amelynek címkéjén önmaga kicsinyített képmását szolgálja fel a pincérfrakkos mackó?

Mindezek után arról kell beszámolnom, hogy mégiscsak Nkobi Polokónak lett igaza, mert az átok megtalálta címzettjét. Két hét múlva, augusztus legvégén hallottam, hogy Zoltán gyermeke gyógyulófélben van, ám Zoltánt akkor már annyira hatalmába kerítette a kétségbeesés, hogy amikor tudatták vele az örömhírt, miszerint a gyerek túl van az életveszélyen, ő még aznap végzett magával, hivatalosan szólva, tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Ez volt a sárga lap története. A temetésen, amelyre szeptember második hetében került sor, Goethe Wertherének utolsó mondata jutott eszembe: „Pap nem kísérte.” Próbálok elsárgult faleveleket gondolni a sárga lap mellé, de nem emlékszem, hogy hullottak volna, ahogyan jellegzetes formájú felhőkre sem emlékszem, csak némi kora őszi napsütésre. A sír mellett ott állt valaki, és beszélt. Közelében ott állt az özvegy, és nem volt megszólítható. Valamivel hátrább ott állt Petri György, a körülírt zuhanás költője, valaki a szemét törölgette, de az nem ő volt. Néhány perc múlva, amikor az összegyűlt huszonöt-harminc ember elindult a kijárat felé, megpillantottam egy kisfiút, akit nehezen tudok elképzelni harmincadik éve felé közeledő, meglett férfiként. Hosszú idő után aznap engedték ki először a szabad levegőre, szabad ég alá. Vidáman szaladgált a frissen behantolt síron, kis cipője mélyen benyomódott a laza földbe, és igen valószínű, hogy ezek a nyomok még másnap is, talán harmadnap is meglátszottak.


Itt szólhat hozzá

Türkiz

Ott kezdődött, hogy Hatalmas kis hazugságok. Aztán Invergordonban eltöltöttem pár órát egyedül a nyáron, a többieknek nem volt hozzá kedve. Lődörögtem, eljutottam a városon is túl, de végül inkább Charity Shopokba estem, könyvek és számtalan biszbaszok, kiszámíthatóbb, mint netán örökre elveszni valahol. Utánam csörögtek így is, hogy ugye megvagyok. Ráéreztek, esküszöm, tudniillik vágytam ottmaradni végleg.

“The Husband’s Secret” by Liane Moriarty, ugyanaz a szerző, mit a Hazugságok, megveszem, a második évadig legalább elleszek. Amiről persze utóbb kiderült, nézhetetlen, ócska, a Sherlock-kal húzom ki helyette, míg jön a The New Pope, de túl lassan jön. A Joker viszont mindenért kárpótol. Élet-halál ügyemmé lesz, őrzöm magamban, mint egy múlhatatlan, gyönyörű sebet. Magam sebét, forró radiátort, ecsettel festett nyelveket, képzelt ölelést.
A könyvhöz vissza, olyan lágy türkiz a borító. Az az üdefajta, kicsit mint a víz, igen, nem is türkiz, inkább akvamarin.

Jógakönyv, friss beszerzés már itthon. Pont ugyanazok a színek, tényleg döbbenet, és csak akkor tűnik fel, mikor egymáshoz érnek.
Napló, régesrég kaptam, eltettem szépen, ha eljön az idő, talán megkívánom. Nagyobb, mint a naplók általában, tükiz bőr között bronz csillanások. Betelt az előző, most spontán kerül elő.
Gyerekem szobája kicsit az enyém. Az enyém lesz egyszer, ha majd elkövetkezik a Nagy Átrendeződés. Sárgát terveztem fehérhez-szürkéhez, mégis Vilborg lett belőle Langsted szőnyeggel, engedek a sorsnak, türkizek együttállásában élek.

Utánaolvasok, valamit gyanítok.
Kettőstörő ásvány, azaz megkétszerezi és eltereli a fénysugarakat. Ha akvamarinon keresztül nézünk valamit, azt megkettőzve látjuk. A legendák szerint a sellők kincse, ami biztonságban tartotta a tengerészeket. Az ősi népek úgy hitték az akvamarin védelmet nyújt az ördög mesterkedései ellen. (…)
Az akvamarin elsősorban az érzelmek vizes minőségéhez kapcsolódik, különösen a fájdalmas tapasztalatokhoz, amik félelmet vagy fóbiát eredményeztek. Amikor a csecsemőmirigy érzelmileg stresszes állapotban van, akkor energialöketre van szüksége, amit az akvamarin képes biztosítani. Ezzel segít a testből feloldani a kialakult betegség vagy kényelmetlenség valós okát. (…)
Az akvamarin felszabadít más emberek hatása és benyomása alól. Nyugtató és enyhítő hatású, különösen rózsakvarccal vagy morganittal kombinálva. Lágyan feloldja az energia blokkokat és elmossa a harag, bűntudat, csalódottság és félelem érzését. Enyhíti a bánatot és gyászt. (…)
Nyugtatja és fókuszálja az elmét, így élesíti az intellektust. Tisztítja az észlelést, amely által segít beazonosítani azokat a viselkedési mintákat, amelyeket el kell engedni annak érdekében, hogy továbblépjünk az életünkben. (…)
Az akvamarinhoz erőteljesen vonzódnak azok az emberek, akik a finomenergiákra könnyen rá tudnak hangolódni, mert segít a diszharmonikus és ellentétes energiákat kiszűrni. Fejleszti a pszichikus képességeket, különösen azt a készséget, hogy a múlt és más dimenziók képeire, látomásaira hangolódjunk.
(…) megértsük az érzelmi tapasztalatainkat, azt amik vagyunk vagy amivé válni szeretnénk. Amint megértjük a drámát vagy az életünk szerepeit, akkor lehetőség nyílik megváltoztatni és ráhangolódni arra, amit az életben igazán akarunk.
Kulcsszó: Elengedés

Ez az, remek, passzol hozzám minden ízében. Muszáj nekem egy kő rögtön, azonnal. Segítségemre siet vele még aznap egy haver.

Sorban tűnik fel a szín tusfürdőn, kölnim, tinta. Bőrdarab szütyőnek egy terményünnepen.
Csak egyszer volt szívszaggató. London, egy héttel ezelőtt. DLR, hát az is nem pont ugyanez. Ránézni szép, mikor megtalálod a térképen a sok vörös-zöld-narancs csík között, az elején szereted, mert ezzel érkezel. Szomorúvá most lesz igazán. Visszanézek rá, hoz, aztán meg visz. Mi lesz a következő türkiz.


Itt szólhat hozzá

Olajfúrótornyok diszkrét bája

Azt mondja a férjem vasárnap kilenckor, de kár, hogy nem kattinthat rám. Háborítatlan, finom reggelei része volt, hogy fölcsapja a blogom. Azt mondja, nélküle szomorú majdhogynem.
Ki nem állhatok csalódást okozni, akit szeretek, annak főleg.
Ez olyan, mint a sütőtökkrémleves, lágy, sima, tejszínes, megcsinálom bármikor, ha kéred. Meg a szverdlovszkij keksz. Bajor sörös bableves.
Tejberizs, ha álmomból is ébresztenek érte.

Nem tudok ellenállni, amikor szeret. Pedig másoknak egyre simábban mondok nemet. Évek mentek el szanaszéjjel szórt fals igenekre. Ezzel most szépen összefér, hogy magam járok le és fel a fogas mentén. A vezető megismer, tán ha intenék, mint Jókai, bárhol fel is venne. Zöld, színes, kopár, mikor milyen völgy, körülölel, bebugyolál, hűt, melegít, véd a tudat, senkivel sem vagyok. És föl se merül, hogy bokor, gyom, olajos talpfa, sínek hamisak lennének.

Ha valamiről, az olajfúrótornyok diszkrét bájáról mesélnék. Merthogy zöld meg színes meg kopasz ugyanígy, és üres. Csak a sószag, felhők és nap számítanak. Ahogy megfestődik a beton a fénytől.

Az ide-, oda-, elvágyódást mintha magán viselné az egész építmény. Pedig csak áll, lötyböli talpát a tenger. Más örülne ennek, lehet, hogy legtöbbször ő is. Pont annyira van maga, amennyi nekem is jól esik. Lát távol egy hozzá hasonlót, azonban az sosem lesz egy méterrel, centivel se közelebb. Időnként matatnak rajta apró, ismerős kezek, de többnyire elvan a csöndben. Nem süket, mert ott a megszokott morajlás, fémzajok. Sirályvijjogás. Csak épp idegen nem jut közelébe.

Semmiség is elég, mondja a férjem, de a rituálé kell neki, muszáj vasárnap reggel.
Nem megment, csak épp egy kicsit hátrébb húz a fúrótoronytól. Néha, mint most, sikerül talán. Ideig-óráig.
Az viszont hótziher, ha csak egy kicsit is nem figyel, regényhősöket meghazudtolóan mizantróp leszek.


Itt szólhat hozzá

Meg-megáll

A jó dolgok ismérve, hogy hamarabb érnek véget, mint mielőtt megunnád.
Fiatalon meghalni pont ezért de pláne. Lehettél volna bármi. Sose lettél volna, csak ezt már nem bizonyítják rád.
Fordítok a kapcsolón. Én szabályozom, mikor, hogyan teszem közkinccsé a lelkem, az életem. Magamnak csinálom, énértem, nem akarlak kiábrándítani. Mától a kapcsoló nem feltétlen vasárnapnál áll.
Rám tört az ötvenes önzés. Nem adni akarok, inkább kapni minden fronton.
Nyújtózni, sütkérezni, akár egy kövér macska, simogattatom magam úgy, hogy közben a farkam se mozdítom.
Jól esik távolabb lépni, kiszámíthatatlanul mozogni. Sok volt a korlát. Legalább a mellett billegek, táncolok, helyezem át, vagy ledöntöm akár, amit magam magamnak építek.
Nincs baj, dehogy. Sőt biztos vagyok már annyira, hogy egyre több minden nélkül megvagyok. Szűkül a kör, mégis különös, mert mint egy amőba, máshova terül.
Megvolnánk simán, csak a balgatag hiszi, feltétlen kell ez, az pedig muszáj. Mikor meg nincs, föl se tűnik. Pótolható ingerek vagyunk.
Leszek tovább is. A kényszereket gyomlálom ki.
Fülhallgatót tegnap olyat vettem, ami nem csatlakozik közvetlen. Nincs kötve semmi semmihez. Ott libeg hátul tarkótájt szépen, hogy észre sem veszem.
Szabadulóművész vagyok.
Ne várj, csak örülj, ha érkezem.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.141