ritaritmia | vécsei rita andrea

Textilhajgumi

Hozzáfogni sírni, hogy de mennyire szarul alakult, nem jön össze a terv, nem úgy, ahogy megálmodták, ej, de kár, hogy mindenki csak saját magára fixál, azzal van elfoglalva, és persze beáldozni nem akarja a kényelmét vagy mijét, meg hogy hord össze százféle indokot, csak azt az egyet nem mondja ki, ami miatt lefújja az egész grandiózus, gondosan cizellált tervet, mit lefúj, megtorpedóz egyenesen, és akkor az álom kipukkad, semmivé lesz, nulla, csökött kis megvalósulás marad belőle, rossz érzéssel, sértettséggel, dühvel fűszerezve.

Nyavalyogni, hogy a gyereknek így-úgy az új iskola, merő égadta izgalom meg félsz, ráadásul a sárga földbe lett beletaposva, mert azt mondja a tanár, hogy ő nem torna, hanem testnevelés, és mikor az a szerencsétlen, tornaórán felnőtt szülő a telefonban folyton tornát mond, az ifjú tanár mindannyiszor kijavítja, nem torna, hanem testnevelés, de a szülő balgán megint elszúrja, annyira rá van görcsölve arra a semmi kis lényegre, hogy a felmentést, gyógytornát megbeszélje végre, akkor az ifjú tanár rámorran, hogy a fogalmakat kéne tisztázni elsősorban, most akkor gyógytorna vagy gyógytestnevelés, és a ezeréves szülő ott van meglőve, mert nem érez a kettő közt semmi difit, neki a kettő egykutya, de inkább lesz hülye, minthogy összevesszen egy ifjú tanárral már rögtön az elején, amiről persze utóbb kiderül, hogy jól tette, mert bizony rendesen van különbség, pluszban az ember is teljesen más, mint ahogy első blikk híján tűnt első blikkre.

Azon pufogni, hogy az ember hiába ér haza, máris ki van osztva, odamondják neki huszáros rajttal, hogy ez az enyém, és ez és ez, ház, autók, minden, ha te megveszed, megfinanszírozod, előteremted akkor majd, addig meg inkább érdemes volna lapítani. Hát persze, mondja, miközben csinálja rendesen, segít egy rendszert, amiben ott vannak a te meg a te kincseid, de nem érnek többet, mint egy telefon, olyan, amit kezébe nyomsz már a hatévesnek, hogy tudjon játszani vele, oppárdon, nem is hat, hanem másfél, hogy elültesd elé, amíg eszik, hogy nyissa a száját szépen, vagy ülje végig, míg te végigjárod a shopokat, egy ilyen telefon áráért dolgozik álló hónapig, vagy bakancs, az kevesebb, csak ötvenhat, igaz, mehetne Parndorfba, outlet, hajtogatni ezt-azt, kábé ugyanott van, de abból nem ám egy hónap, hanem egyetlen szombat, és igaza van, aki azt meséli, ezért maradnak ott, leragadnak, nem mennek tanulni, mert minek, inkább feszt hajtogatnak, többre jutnak, mint itthon az egyetemmel.

Először úgy gondolta, olyasmiről mesél, mint a pöttöm, nyakigláb öregasszony, vagy hogy nemrég sörbetről olvasott brokkolival körítve, esetleg elmondja, kedves nyári színe, mikor fény és levélárnyék játszik a könyvlapon, talán még X.-ről is beszélt volna, a gyereke sakkfigurákkal egyáltalán nem sakkot játszik. Aztán jött az, hogy egy este kilépett a fürdőszobából, a lámpafényben meglátta az ágya melletti szobrocskát másként, mint szokta. Akár egy profi thriller. Persze nem az a gyereke volt, akitől számíthatna ilyesmire. Mindez keresztül lett húzva egyetlen mondattal ma reggel, valaki elmondta, alig ismeri, szereti mégis, hogy beteg, rohadtul az, és onnantól minden más lett, lehet, bizony lehet nyafogni, pufogni, siránkozni, lehet nyugodtan, addig nagyjából el vagy tévedve, semmit se tudsz, míg bele nem futsz egy ilyen reggelbe. És mivel a gyerek megelégelte, délre az akasztott nő, legalább az visszakerült a helyére.


Itt szólhat hozzá

Gyöngyszeme egy gyűjteménynek

Úgy tűnt, semminek nincs értelme, amikor kitaláltam, hátha ez a megoldás, összegyűjteni pár érdekes embert. Nem gondoltam nagy dolgokra. Nagy-Magyarország formájú anyajegy, hézagos mandarin nyelvtudás, sőt megelégedtem volna egy jól megcsinált frizurával is, amilyennel anyám tért haza péntekenként hetvenöt tájt.

Bárki felkerülhetett a listára, nem volt benne rendszer, nem akartam megkötni magam elvárásokkal, kellett a rapid boldogság. Megdolgozni értük, felkutatni, informálódni kizárt, ez ráérzésre ment. Annyi volt, hogy figyeltem, ha találkoztam valakivel, sorra vettem, haj, kéz, körmök, foglalkozás. Nem lehetett csak úgy beleugrani, igényes legyél, már-már kekec, főleg az elsőnél, az fogja meghatározni a szintet, a többiek érdekességét.

Szerelem, ahhoz éreztem hasonlót, mikor szembe jött a férfi az Üllőinél. Úgy jött, mint aki megy, nem akart jönni egyáltalán. Vonakodott. Teljesen átlagos külső, színehagyott farmer, a pólóján sasok. Felsőteste szép volt, a vékony, rövid ujjú pamut szálkás kart, szelíd, de nem szerencsétlen mellkast sejtetett. Rézsút sütött rá a nap, mellbimbója árnyékot vetett.

A Klinikák felé nézegetett vissza, időnként megállt, úgy tűnt, vár, de mégsem várt. Húzott fél kézzel egy babakocsit, mintha az nem hozzá tartozna. Kék pléd volt benne, kék galambok és még kékebb felhők, alatta nyilván egy gyerek. Érdemes mindent jól megfigyelni, hamarabb rálelek arra, amit keresek. Nekem most ez kellett, feszültség. Galambok és sasok. A szerelem különféle stációi.

A vonzás stációi, ő a fölívelő szakasz, többnyire így kezdődik, azzal, hogy rákívánkozol. Első érdekes embernek a gyűjteményemben el se képzelhettem volna érdekesebbet. Kísértettem magam vele egy darabon, egész a metrólejáratig, és máris az enyém volt. A sas a karomra szállt, nem akartam tudni a nevét, hadd legyen nekem csak Devlin. Ehhez tartottam magam, sose kérdeztem a valódi nevét.

Pont ez a homály, elhallgatás vonzotta be a következőt. Egy pamlagon ültem, olyan ritkán használom ezt a szót, egy múzeumban, sötétbarna bőr pamlag, körben minden csupa arany. Színaranyból jónik és lingamok. Egyetlen terem, a kincsek terme, Izlandon egész múzeum épül fel erre. Állatok levágott péniszét nézheted körbe hörcsögfasztól az ámbrás cetig. Utóbbi állítólag hetven kiló.

Ülök, nézem a dong-soni kultúra míves szerszámait, és rám tör, mégis hallanom kell, madárkámat, Devlint hogyan hívják mások. Elég, ha egyszer kimondja, tegyük fel, J. vagyok. Az első emberemről tudnom kell minden részletet.

Négy aranyszobrocska előtt csoportosulás, véletlen álltak meg ennyien, nem tartoznak össze. Az egyik fickó megigazítja a haját. A mozdulatot veszem észre, egy kar emelkedik, csak feltételezem, hogy a haját, kizárt, hogy nyújtózkodik. A legszélén áll, pont ott, ahol egy szobor a mellkasára teszi a kezét. Érző figura. A másik három beszél, lát, hall, mindegyiknek máshol van a keze, de őt, aki gyűjteményem második darabja lesz, a többi kicsit sem érdekli. (…)

/Részlet, Kalligram folyóirat./

Fraknó vára, gyűjtemény


Itt szólhat hozzá

Álomkergető nagy kaland –
avagy pompásan buszoztunk

“Puszta véletlenségből és minden különösebb cél nélkül be tudjuk kóborolni a földkerekséget. Akárcsak azok a növényfajták, amelyek szárnyas magvait szerteszét hordja a szeszélyes tavaszi szél.
Ugyanakkor mondhatjuk, hogy véletlen mint olyan eleve nem létezik. Ami megtörtént, az egyértelműen megtörtént, ami nem, az világos, hogy nem, igaz? Vagyis mi olyan lények vagyunk, akiknek a háta mögött a „minden”, előttük pedig a „semmi” van. Szó se lehet véletlenről, nincsenek eshetőségek sem.
De az ilyen vélekedések között nincs jelentős eltérés, olyan ez, mint amikor egyazon ételt kétféleképpen neveznek.

Ez egy metafora volt.”

“Kellemes érzés csomag nélkül felszállni nagy távolságra induló vonatra. Olyan, mint amikor gondtalan séta közben váratlanul a tér-idő görbületébe tévedt torpedóban találjuk magunkat és ott egyáltalán nincs semmi. Se a fogorvos várólistája, se az íróasztal fiókjában lapuló megoldandó feladat. Végérvényesen összekuszálódott emberi kapcsolatok sincsenek. Nincsenek szívességek, amelyek erősítik a kapcsolatok megbízhatóságát. Mindezt egy alkalmi süllyesztőbe hajítottam.”

***

“Szerencsémre most nincs (tényleg nincs) mit veszítenem. Nagyon kellemes érzés ám! Ha van is vesztenivalóm, az talán csak a saját énem lehet. Feladni önmagamat – ez nem is rossz! Na nem, ez így leírva kissé fellengzősnek hat. Gondolatnak nem, de leírt szövegnek patetikus.”

“Te mindig olyan jól megérted, amikor én nem tudok valamit jól megfogalmazni, de minél megértőbb vagy, úgy látszik, én annál nehezebben találok szavakat a mondandómra. Valami hiba van bennem születésemtől fogva.”

***

“A nyitott ablakon át éles madárfütty szállt felénk. Olyan madár hangja, amelyet életemben nem láttam még. Új évszak új madara. Tenyerembe gyűjtöttem az ablakra sütő délutáni napfényt és puhán a lány arcára simítottam. Egész hosszú időn át maradtunk így.”

“A csendben álló idő lerakódott és a padlón a kifakult élet egy rétegévé keményedett.”

“A bánat nem is rossz érzés. Olyan voltam, mint az elcsendesedett fa, melyről elrepültek a madarak.”

***

‘De végül is ilyen a gyengeség. Ugyanolyan, mint az örökletes betegség. Bármennyire ismeri is az ember, önmaga nem tud ellene tenni semmit. Még egy ütemet sem tud kihagyni, csak egyre jobban hanyatlik.”

“Azt tartották, hogy az ilyen állat halhatatlan, és az is az lesz, akibe beleköltözött. Ám ha a birka kiszökik odabentről, vele együtt oda a halhatatlanság. Minden a birkán áll. Ha tetszik neki, évtizedekig elvan, ha nem: hopp, kiugrik. „Juhavesztett”-nek nevezik a hoppon maradt embert. Vagyis az olyanokat, mint én vagyok.”

“Végül senki sem jött, csak a szél szántott végig a füveken, mintha lenne egy saját, kiszabott útja a mezőn. Fontos küldetésének tudatában sebesen futotta be a füves legelőt, mindent hátrahagyva, mint aki nem fordul vissza többé.”

***

“A folyó mentén elballagtam a torkolatig, és az ötszáz méternyi régi partszakasz maradványánál leülve két órán át sírtam. Életemben nem zokogtam még ennyire. Kétórányi könnyezés után végre fel tudtam tápászkodni. Nem tudtam hová is menjek, mindenesetre felkeltem, és leporoltam nadrágomról a rátapadt homokot.”

Idézett szövegek: Murakami Haruki, Birkakergető nagy kaland


Itt szólhat hozzá

A kád, az ösvény

Az ember fogja magát, aztán.
Az ember fogja a legjobb barátnőjét, aztán.
Fogja annak lányát, aztán.
Meg a saját legkisebb fiát, aztán így, hogy összefogott mindenki kedveset, talál egy helyet.
Egy jól bevált helyet találni érdemes, hozzá a jól bevált emberek.
Ennyi, kész a recept.
Nincs benne sok rizikó, hát milyen lenne, isteni jó.
Visszasírnivaló.
Megcsináljuk legközelebb pont ugyanígy, fogadkozunk, még mielőtt vége lenne. Mindegy, hogy nem lesz se Ákos, se Halott pénz, se augusztus húsz, se tűzijáték. Ne is legyen, de nem lesz Lovasi se, na az már egy kicsit baj.

Lipót először nekem császár volt. Majd Aschner meg az ő Tungsramja, plusz UTE. Időrendben Bloom az Ulyssesben. Köztük Szondi és a lelki-karó szívnek kedves elmélete, a nevelés eredménye várakozáson felül jó volt, ha a nevelő és a nevelt kísérletileg megállapított ösztönalkata egymásnak ‘megfelelt’. Megannyi Lipót, a pékség csak később jött be. Hurcoltam a háromkilós kenyeret Pestre. Mindenkinek vittem, akit szerettem. Azóta megtalálni bárhol. Pityókás, ha most választanom kéne. Leginkább pedig a nosztalgiakifli. Helyben, ott, Lipóton. Sima, gyönyörű, meleg. Roppan a héj a szájban, hogy hideg kakaóba vesszen.

Őrjöng, tombol a nyár. Nem nyár ez már, valami furcsa pokol.
Száraz szaga van a földnek, korán halnak a levelek.
Délután megyünk hozzájuk, Klári és András. Kint még forróság. Hűvös, homályos szobában szelíd, szép uzsonna. Almáspite, nekem ez a konstans álmom. Belül langyos, teteje csupa megpirult dió. Összeveszünk, ha a tálra hullik akár egyetlen morzsa.
Vendégségben toljuk egymást vállal.
Békülést hoz a tő paprika csodálatossága. Félresodort, betonra hullott mag. Öntözik a rést szerelmesen. Hatalmas, dús, sehol nincs hozzá a kertben az összes többi.

Laknál itt, kérdezem. Azt mondja, igen. Micsoda derű lehet a lelkekben. Érzelgősség. Nem rejtik el, megmutatják. A kerti törpére, gipszgólyára is másképp gondolok, mióta repül az idő. Ebben a házban élni volna jó. Őzek, felhők, hegyek mögött. Becsöngessek, kérdezem, megnézni, mi van odabent. Talán ha elképzeled, több marad meg neked.

Az egyetemre járunk ebédelni.
Diákok nélküli menza.
A postással eszünk mindig egy időben. Meg egy szakállas, öreg bácsi. Ő mosolyog mindig, miközben fölnéz ránk a kanalazásból. A postás sose mosolyog.
Nem kockáztatok. Mindig rántott sajt, néha gomba, leggyakrabban fele-fele. És hófehér rizs.
Néha káposztasaláta, édes, köményes. Leggyakrabban uborkasaláta, fokhagymás, édes.
Bakonyi sertésragu orsó tésztával, talán. Néha vajbabfőzelék, fasírozott. Marhasült gyümölcsös barnamártással és burgonyakrokettel azt hiszem, sose.
Mindig minden remek, lepipálja az összes puccos pesti helyet. Sose csalódom.
Haza kéne hozni az egész kócerájt.

Vagy fordítva. Oda kéne vinni az egész hóbelevancot. Az árnyak, a fény miatt. Nézd, a kádunk, az ösvény, ahol biciklizek. Megvan, amit akarsz, és pontosan annyi. Nem kívánok többet, de amott a kevés most túl kevés, ha összemérem. Nem baj, nem érted. El kell dönteni, mi marad meg, mit mentesz meg. Ez volt a teszt. Lajta, kisvároshangulat, világ legjobb fagyi, warwickshire-i utcák, sramlizene, közel a Merkur, síkon sétálsz, és hegyeket sejtesz. A csöndet is úgy éled, ahogyan kell.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60