ritaritmia | vécsei rita andrea

Menedékházat menteni

Nagymamám halni készült a Csengeryben. Nap mint nap bent voltam nála. Megfésültem gyönge kis haját, végigtöröltem langyos törölközővel a mellkasát. Vágtam barázdált körmeit, tenyeremmel fogtam fel az álláról lecsorgó joghurtcseppeket. Az utolsó délelőtt kitoltam a szűk teraszra, ahol én már nem fértem el. Jázmint vittem neki, mikor nyújtottam, nyitotta a száját felé.

A következő nap mentem volna megint, de már nem volt kihez. Mentem volna fésülni, törölni, etetgetni szépen. Másnak ez nehéz ügy, nekem könnyű. Félelem, viszolygás nélkül. Használnom kell ezt a könnyűséget. Jóra fordítani, valaki javára. Dajkáltam magamban, hagytam kifejlődni. Mire kész lett, úgy hívták, hogy Hospice.

Tíz éve történt. Azóta eljutottam a muskátlis-rózsavirágos Kenyeres utcáig. Részem lett. Ha nem vagyok ott épp, akkor is az enyém. Hogy mikor szenvedni kezdenék, mennyire nehéz, milyen nyűgös, mekkora dráma, kinyílik bennem a kép, ahogy fésülök, nyirkos arcot törölgetek és hallgatok egy valaha volt mesét.

Kinyílik, és nullává lesz rögtön a nyűgöm, semmivé a drámám az övékhez képest. Az a szelíd, kedves, kegyetlen rózsaszín világ nem enged, ha egyszer beléptél. Megérted, ha mást nem, az élet értelmét. Akiknek pedig fogtad hűvös, vékony kezét, mind megmaradnak benned. Beleégnek a lelkedbe az utolsó szál cigik, átkok, remegések, fáradt mosolyok.

Pegasus blue

Nyárra van kalibrálva a sarok, nagy lombú szilfára.
Túl vad itt a meleg, míg levéltelenek az ágak.
Márciusi extra napfény ebéd előtt egy kis kiüléshez.
Nincs mi megvédjen, forró a szék.
Az asztalon árnyék, vízvető formájú téglalap.
Mint egy tálca, dohánylevéllel a közepén.
Kerül kívülre is morzsalék, mikor feltámad a szél.
A papírhüvelyek rendben sorakoznak.
Csak egyszer gurul el közben véletlen egy.
Harmada még üres, a cigi illúziója, de jó lesz.

Más tölti a kapszlit, mint aki majd szívja.
Mert nem igazodik a keze a művelethez.
Kész ceremónia, precíz, gépies.
Nem mozog a térd se, csupasz, fehér tészta.
Ötvennyolc évig ázott a Széchenyiben.
A bérletet ez évre megvette, nem tudta lejárni.
Mert nem tudott járni a végére.
A pénzt visszakérte, sosem fordult elő ilyen.
Az igazgató engedélyezte, nyomós az ötvennyolc év.
Személyesen vitte föl neki az elúszott összeget.
Muszáj egy cigi.
Köhög.

A lánya halványkékben esküdött.
Gyerekük már nem lesz, abból kiöregedett.
Legalább nem kell nagyszülő nélkül maradni senkinek.
Halványkék ruhához kerestek halványkék nyakláncot.
Együtt járták be a zsidónegyedet.
Nászajándéka a lánchoz talált kék karperec lett.
Fülbevalót az árus ráadásnak adott.
Köhög, igazítani próbál a dohányon.
Az simán megy, hogy rágyújtson.

Ebédhez hívnak, föl kell állni innen.
Előtte még egy frissen sodort szál, ne stokizd be, kérlek.
Így jó, hogy nem tömöd szorosra.
És jó kint a virágszag, a fák virágoznak.
Csúsztatja a talpát, szobák előtt halad, belát a férfira.
Kemény arcélén ott a déli düh, nem eszik ma se.
Konokul alszik helyette.
Elér az asztalig, még nem ültettek ki mást, első lett.
A cigik a köpenyzsebbe férnek, a dohány is.
A hüvely már nem.
Pegasus blue, nézi a dobozt maga mellett.
Az állán csorog a karfiolkrémleves.


Itt szólhat hozzá

Jöjj be a házba, vesd le ruhádat

A Webernek tetszett a hajnalom. Pedig csak teregettem, köntösöm zsebében telefon. Minálunk úgy lehet mosni, ki kell érte menni a házból. Mikor ide költöztem, féltem, sőt utáltam, hogy oda a komfort, leugrik az ember a jó melegben, aztán mos, itt nincs sansz ilyesmire. Hiba volt félni, mert nem hogy kibírtam, de megszerettem. Főleg december hajnalon. Mikor mellen vág a hideg. A tested még ágytól meleg. Kimész, és letüdőzöd a telet. Hó, kéményfüst, megfagyott pára. Fenyő és fényes ablaknégyzetek. Fázni kezdek. Csinálok gyorsan egy képet, máskor hármat-négyet, most elég az egy. Megőrizni éppen. Komplett vintage karácsonyi képlet.

Régi telek kúsznak be nedves pulóverek, vizes pólók, nyirkos alsógatyák elé. Teregetek úgy, hogy máshol, máskor vagyok. Őriszentpéter, a városon túl. Le kellett térni mélyen az erdőbe, érintetlen hófehérség kellős közepébe. Elásta magát a kocka Lada. Hol volt még akkor mobil. Kiálltunk az útra, azt mondták, küldenek traktort. Vártunk, közben meg sétáltunk. Leheletemmel melegítettem rügyeket az ágon. Olyan Szerb Antal-féle legenda ez, csak a ruha nem stimmel. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.

Sötét mosás, jó sok a zokni. Télből nyárba megyek. Az összes inget vállfára teszem. Volt egy nagy vihar. Folyó volt lentebb. Dörgött, és villámok szóródtak szanaszét. Futottunk kézen fogva a házig. Ahogy beléptünk, ömleni kezdett. Vajas kenyér illatára emlékszem. A könyvbe, amit később ajándékba adtam, türkizkék tintával a Bájolót írtam.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

1942 február 1.

Mossa össze szívünket, szétválogatom a színestől a fehéret, beteszem a gépbe, rövid hatvan fok, legyen idő kiteregetni, mielőtt elindulok. Ahogy megyek fel a lépcsőn, eltűnnek a fények. Feljött a láthatatlan nap.


Itt szólhat hozzá

Öngyújtó, illatszer, nyakkendő elé

Harminc év van köztünk.
Idén még fiatalok vagyunk, jövőre fordul a kocka. Megöregítenek minket a nyolcas végű évek.
Hiába, mi úgy is szépek leszünk együtt, a nyolcvan meg az ötven.
Ma ünnep van, köszöntünk. Apám nem szereti, ha ünneplik.
Ne legyen semmiféle cécó, és tárgyak se kellenek. Maradjunk annyiban, hogy itt a mandarin-illatú december, örüljünk ennek.
Valamit azért adok. Olyat, amivel nem nyúlhatok mellé. Márait. Ugyan az összes a kisujjában van, de hát mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

Boldog születésnapot, apu!

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.
A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

/Márai Sándor: Négy évszak – December/


Itt szólhat hozzá

Szívtelen génjeim

Nálunk folyton bebaszik a ménkű. Nem tudom, másnál hogy megy, vannak talán immunis családok, szerencsén vagy min múlik ez. Nem adjuk magunkat olcsón, és drágán fizetünk. Ha már történik valami, történjen rendesen, úgy van velünk a jóisten.

Néha már egy ló is szívesebben lennék, ló, tehén, kisbirka, mindegy, lehetne akármilyen lábam, csak ne kettő, négy, az pont elég. Több semmiképp, kis, fekete bogárrá változni nem túl eredeti. Ló, az tényleg jó, legfeljebb billegek kicsit, ha a rendszerből az egyik kiesik.

Vonszolom magammal a sztorit, instabil patella, akár egy finom, latin tánc. Pedig még véletlen se tánc, ha valamire hasonlít, az inkább Bosch Szénásszekerén a Pokol. Kicsavart test és életek, ezt adom tovább. Miféle daimon az, akinek nem volt elég a legnagyobb fiam.

Kellett neki a második, az ő lába is. Nem váltották meg a kéztörései. Pedig már majdnem elhittük, megúszta, hiszen jócskán túllendült a tízéves koron, nekünk ott indult a praxis. Mihaszna Térdkalácsok Köre, Welcome in the Club.

Már mondanám egy ideje, most aktuális megint, hát mondom. Ültünk jubileumot a folyosón párszor. Megvolt a tíz, a húsz, ezzel a harmincnál járunk. János Kórház, Gyermeksebészet és Traumatológia. Na persze, akinek ennyi a fia. Azt meg mindenki tudja, a harminc ilyenkor nem harminc, hanem annak minimum háromszorosa.

Visszamegy, kontroll, aztán megint vissza, varratszedés, nézzünk rá még egyszer a biztonság kedvéért, így lesz összesen száz a harmincból. Hozzárendelve kisebb-nagyobb szerepben legalább tíz doktor. És minden, értsd úgy rendesen neon dőlt betűvel: MINDEN alkalommal szépen csinálták, amit profin csináltak.

Volt mosoly, biztatás, mese, hogy mi fog történni, ölelés, kézfogás, nyugtatás, kuckurászás, ha arra volt szükség. És nem azért, mintha arrafelé törzsutasok lennénk, pedig rászolgáltunk már valami plecsnire. Most magam tűzök a mellemre jelvényt, Hála és Köszönet, alá: János Gyerektrauma.

Közben meg félek, mert felnövésükkel a félelem nemhogy apadna, de dagad. Mi van, ha megint rosszul lépnek. Vigyázz a térdedre!, eddig az egyiknek mantráztam minden induláskor, most majd a másiknak is. Ezt adtam át nekik. Az ősök kényszerítő ereje, családi tudattalan. Elnézve minket Bert Hellinger, azt hiszem, tapsolna gyönyörűségében.


1 hozzászólás

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60