ritaritmia | vécsei rita andrea

Gyerekmedence őszi délután

Mert a Kahlo-t muszáj, azért ment a kettő egymás után. Szívem szerint leléptem volna már a londoniak után. Teli voltam velük, megtöltöttek csurig a lágy, különös-szép képek. Vagy kemények, durvák, nem érdekes, feldobtak, bennük tükröződtem, belém maszatolódott mind. A Kahlo-t muszáj, de így hiba volt, a sorrenden lélekben fordítok, a két táborból oda tartozom, aki a végére hagyja, amire a leginkább vágyik.

Children’s Swimming Pool, Autumn Afternoon, 1971.

Előző hétvége, Capa Központ, Thirtythree, a MOME Fotográfia Tanszék képzésének elmúlt harminchárom éve negyvenhat MOME alumni fotográfus művein keresztül. A természet és kultúra kétséges egyensúlya, az akkor és most súrlódása, a tudatos és a tudattalan állapotok ütköztetése, remény és reményvesztettség közti ingadozás. El voltam bűvölve. Micsoda hangulatok. Volt egy, ami most eszembe jut, és sajnos nem tudom, kié, mikor Leon Kossoff medencéje elől nem mozdulok.

W. R. Sickert mondja a Londoni Iskola darabjairól, mintha kitéptünk volna egy lapot az élet könyvéből. F. Bacon kutyája pont ilyen. Erőszak és sebezhetőség szelíd okkersárgán. Eadward Muybridge fotósorozatát használja, a festék elmaszatolásával az állatot forgó, őrjöngő, ijedt lénnyé teszi. Szemben vele a visszafogottan megfestett környezet Monte Carlo tengerpartját idézi.

Dog, 1952.

Aztán ahogy járok-kelek, csak meglelem, amibe rögtön beleszeretek. Egy kínai akrobatababa. Nem az, hanem annak másolata. E. Uglow a figura atletikus pózát használta. Azt mondják róla, a vizuális igazság nevében feláldozza az érzelmi tartalmat. A modell testén kis mérési jelek – William Coldstream tanárától örökölt technika. Beállítja a pózt, az emberi forma ellenőrzött, és pontos ábrázolására törekszik. Azok a picike jel-szöszök, mint megannyi akupunktúrás tű merednek szanaszét, ezzel távol tartanak épp annyira, hogy azt a gyönyörű testet ne akard végigsimítani.

Zagi, 1981-2.


Itt szólhat hozzá

Ág-bogak

A haja minden képen még sötét. Az előbb ezeket lapozta, helyszínek szerint stószokba rakta, aztán az egészet be egy nagy költöztetődobozba. Most a kezében van egy kisbaba. Mintha nem az övé volna, nem lehet az övé ekkora gyerek, ráadásul nem akar semmit, nyűgösködik, kúszna el, mikor leülteti, így utazni kész gyötrelem. A pultos nő segít, megtartja egy pillanatra, míg fizet a reptéri shop-ban. Csak egy kis cukorkát vett, Walker’s English Creamy Toffees, kihagyhatatlan.

Végül csak elindult a kisgyerekkel. Mezítlábára zoknit húzott fel, a balt ledörgölte magáról rögtön, skót whisky-k közé hullott, nem is lett meg. Már ott, akkor a húslevesre gondolt, amit majd együtt főznek sóskafőzelékkel. Anyja házának konyhája, finom, meleg pára, a tűzhely előtt állnak ketten. Sötét haj ér a szőkéhez. Nevetnek úgy, ahogy mindig nevettek. Göndör kacagás, törvénytelen, az anyja így mondta, és megfertőzte őt is a nevetés.

Lekapott a főzelék, egymásba voltak csomagolva, azért. Fordítva volt, épp akkor gondoltak a kisgyerekre, aki majd belőlük lesz. Aztán nem gondoltak rá többet. Kiegyensúlyozottak lettek, és nem is boldogtalanok. Elfogadták az életet, és eltemették, ami volt, így lett a nő örök menyasszony. Fejjel lefelé fordultak a dolgok, a józanságra támaszkodtak. Olyan szavak kerültek elő, mint felelősség, nem azt teszünk, amit akarunk. Álmodozók vagyunk, muszáj az álom, beteljesíti-e vajon a sors.

Egész nap dolgozott. Teljesen átázott, nyirkos, nyálkás volt minden. Napok óta szél van, eső és sötét. Ahogy reggel vezetett, az út mentén baloldalt egy túl modern ház építkezés, jobb oldalon pedig magas sövény. Véletlen vett észre a sövényen egy rést, mögötte mező. Az jutott eszébe, mennyire szeretné ezt a látványt esőn, ködön át. Több kilométert kellett mennie, mielőtt meg tudott volna fordulni, de meglett. Csinált egy képet, direkt neki.

Egy darabig csak ült, nézte a szomorú szépséget. Tar ágak-bogak rácsai között / kaparásznak az őszi ködök, / a vaskorláton hunyorog a dér. Ez járt a fejében, miközben rá gondolt. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb / tollászkodik és hosszan elborong. / A kövön nyirkos tapadás pezseg. Különös, hogy ez a hely nincs is messze a házától, milliószor ment el mellette. Milliószor, és nem vette észre. Néha nem látod, mi van az orrod előtt.


Itt szólhat hozzá

Létrehozva: 2008.10.27, 10:29:11

Küzdelem

Piros hamu hullott. Nem igazán piros, inkább narancsba hajló mandarin. Nem lepett be mindent, földet sem ért, térdmagasságban terült szét, és semmivé lett. Nem tipikus ősz volt, inkább már tél, a kertekben a levelet elégették rég, a diófáé, ha ég, az kellemes. Egy férfi sétált a temető felé. Velük volt, akik felett a sírok közt elhaladt. A hamut kikerülte.

Megállt. Megszólították, lépne odébb párat.
Hova lépne, merre, szaladjon el, mit pakolnak ilyenkor, hol van még az elseje. Nem nézett fel, elindult lehorgasztott fejjel. A rózsaszín téglás kriptát kereste, fent kőangyalok néznek a semmibe. Nem tudta, merre menjen. Megborult az út, a kopasz gesztenyék, a föld ott se volt. Leguggolt, térdét átölelte, hosszú kabátjának alja port söpört, nyálas csigát, nyirkos levelet.
Nem aludt el, nem álmodott, nem emlékezett. Nem tört elő a gyerekkor, és senki se szegődött mellé kísérőül. Egyik karját a másik kabátujjba, másikat az egyikbe dugta. A rózsaszín kriptát akarta, olvasni rajta régi írásokat. Itt sokan gondolnak Rád, Akinek pénze van, az foghat nőt, akinek nincs, az bakot lő, Miért nem vagyok magához való?, Én vagyok én?, Halál miatt zárva. Késsel faragott ceruzával írt, kaviccsal karistolt, bicskával metszett üzenetek.
A zsebében sült gesztenyét kéne markolnia, főtt krumplit, ahogy anyja annak idején. Így jéghideg maradt a keze. Erőlködött, hogy fel tudjon állni, hogy mozdulna meg a kabát alatt. Ha nem áll fel, mi győz, a narancsszín vagy a sötét. Képtelen felállni, elborul inkább, gubbaszt az oldalán, újszülött a halottak között. Kínlódva jött ide, szűk volt az út, fogóval húzták a fejét. Felállt, és kért húsz dekát. Csak erre emlékezett. Csusza. Füstölt szalonna, mi kell még hozzá, segítsen. Nem nagy ügy, menni fog.

Megtalálta a kriptát. Örült, oda nem illő örömmel. Botot fogott, a vége rongyosra rohadt. Nem karcol, fest majd. Maszatolt üzenet. Néhány évig nem kopik le. Lehet, hogy már tavaszra sem látszik. Átfagyott a keze, alig mozdult. Most írni kellett, ez volt a cél, ezért utazott. Nem maradt más, csak fás akarás. Küzdött, hogy ne kapkodja el.
Vonattal jött, félt autóval. A tévében se nézi meg soha a híreket, nem tűri a vért. Kificamodott nyak, testtől vált ujj, ujjtól vált eszmélet. A vonat nem veszélyes, csak, ha szemben ülnek, ha beszélni kell, ha elvárják, hogy beszélj. Ha megkérdezik, mikor voltál utoljára, vagy, hogy mikor jössz megint.
Nem kérdezi már, aki kérdezhetné, akkor ne kérdezze más, nincs hozzá köze. Neki se tudta megmondani. Egy ideje nem mondott inkább semmit. Hadd higgye, hogy jön. Remélje, várja, vagy csináljon mást helyette.
Levelet kapott levelezőlapon. Hideg lesz, muszáj felöltözni. Egyedül vagyok. Mikor jössz. Ölel. Mondta, hogy jelez, ha megy. Most kinek jelezne, minek. A vonaton inkább olvas, azt játssza, hogy olvas. Megszólítja mégis a nő, három szatyor a lába közt. Hogy tudja ekkorára nyitni a szoknyától. Nem válaszol, nem hall. Nézzenek csak egymásra döbbenten, mekkora bunkó. Ez már jobban tetszik. Leszáll úgyis rögtön.

Mezei élet apró tsodái, írja a papír. Nem pontosan így, hanem hogy a szalon képeit neki ajándékozom. Érezte, hogy ez lesz, gyilkolás, az enyém. Már nem tudja, kit sajnál, aki elment, vagy aki megmaradt. Gyalogolt inkább, mint buszra szállt. Gyorsított a léptein, kívülről úgy tűnjön, siet. Mandarin volt az ég. Szelet jelez.
Tudom, hogy itthon van. Miért nem jön át. Figyeltem az ablakot álló péntek délután. Gyalog jött. Milyen furcsa, hogy megint nem autóval. Vajon baj van otthon. Pedig azt észre kellett volna vennem. Nem hozták az állomásról. Átcsörögjek. Kérdezzem meg, hogy van. Máskor nem hívom őket, csak most, hogy itthon van. Átlátszó. Kitalálok valamit. Inkább várok, ezt kérte, kivárom, ha belehalok. Mondjam, hogy rosszul vagyok. Hogy orvost hívjanak, vagy csak jöjjenek át.
Leste az ablakot. Most nem lesik. Nem lesve lenni semmivel se jobb. Begörcsölt a nyaka a kabát alatt. A kabát alatt élte a napot. A kabát alatt küzdött, hogy ne lássa a májfoltos, véreres kezet. A rózsaszín tégláért jött. Pedig az más testeket őrzött, más lelkeknek kifutója volt. Az ő családja sírja fölött gránit, kerítése kályhaezüst, lakat helyett nejlonmadzag.
Sötétkék sapkában viháncolt, miközben a rózsaszín tégláról meséket hallgatott. Máig emlékszik az akkori történetekre. Mert a feliratok, karcok mindig mást beszélnek. Harminc éve másról szól ugyanaz. Most nincs már új mese. Hármat kéne lépni, hogy elérje. Kabátján az övet összehúzza. Erőt vesz megint, és eléri. Tenyérrel támasztja a hideg falat. Selymes salétrom az ujjai alatt. Másik kezében bot. Olvashatón kell, szépen. Látni akarja, ha egyszer majd visszajön. Írott betűk helyett mégis nyomtatott: Itt várjatok.


Itt szólhat hozzá

Macskazongora

Macskával álmodtam. Fehér pofája volt sárga csíkokkal. Gyömöszköltem azt a buci kis fejét, és rákívánkoztam, lenne bár az enyém. Krúdy szerint Macska. Féltékenység és lángoló szerelem. (A többit lásd Cicánál.) Cica. Fegyelmezetlenség jegye. Fiatal cica: elcsábításodat mutatja. Cicát látni jelent még: kellemetlenséget és elárult szerelmet is. Cica jegyez: kiabálást, kellemetlen tárgyalást.

A fegyelmezetlenséget elhittem, a szerelem rossz vicc. A kiabálás tűnt valószínűnek, reggelre már a macska se kellett. Sőt ellene fordult az egész napos vasárnapi düh. Hogy nincs egy pillanat se énértem. Zellerszagú a kezem, mert húsleves. Ez még a szép része. De azután mint a Tisza-parti csöpögtetett vár, úgy nő bennem a sértettség. Senki nem akar sétálni velem. Itt ez a sárga-barna, fényes-bús délután, minek.

Kehlmann, Tyll, ha nincs más.
– Mi az a macskazongora? – kérdezte Olearius.
– Szóval nem olvasta?
(…)
– Olyan zongora, amelyik állatkínzással állítja elő a hangokat – mondta Kircher. – Az ember leüt egy hangot, és húr helyett egy kisebb állatnak, én macskát javasolnék, de mezei egérrel is működne, a kutya túl nagy, a tücsök túl kicsi, jól adagolt fájdalmat okoz, úgy, hogy az állat hangot adjon ki magából. Ha az ember elengedi a billentyűt, megszűnik a fájdalom, az állat elhallgat. Ha az állatokat a hangjuk magassága szerint sorba rakjuk, ilyen módon meglehetősen szokatlan muzsikát lehetne előállítani.

Hétfő reggel, szükségszerű az egyedüllét, mikor munkába sétálok fel, és nem hiányzik más. Elengedődött a billentyű, az állat elhallgatott. A sárga még narancs.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60