ritaritmia | vécsei rita andrea

Mesék meséje

Nem elemzem, nem reklámozom. Egyszerűen csak elmondom, mit érzek. Már segítséget is kértem. Azt mondják, max áprilisig kell kihúznom, akkor jön megint tizenhárom. De addig muszáj volna valami.

Könnyű addikció, egyelőre nincsenek tünetek. Hacsak az nem, hogy más se jár a fejemben. Eddig önhitt voltam, most pedig gyarló. Nem volt a pakliban egyéb lap, mint hogy intakt maradok. Annyira tudatos lény, aki ellent bír állni, mit ellent, hát nincsen is minek.

Az első körben elvéreztem. Az első nyavalyás sorozat kilóra megvett, amibe beleütköztem. Oké, mondhatnád, Black Mirror, az hogy is volt. Rendben volt, megnéztem, mint akárhány jófajta filmet.

A Szolgálólányra véletlen leltem. Ajánlotta valaki a könyvet. Aztán telt az idő, a könyvet elfelejtettem, helyette megláttam egy filmet az ismerős címmel. Rosszul mondom, van film is belőle, ez a sorozat, abba merültem.

Az eleje nem tetszett. Szokvány üldözősdi, őrjöng, rohan, üvölt. Az első rész első tíz percénél majdnem nem jutottam tovább. Akkor jött a megmentő snitt. Egy nő ül az ablakban, háta mögül fény, nem látszik az arca. A kontraszt kezdett izgatni.

Antikba hajló környezet, konyhában középkori képek, utcán bűnfekete dzsip. Játékba vittek észrevétlen. Ahogy változott, ahogy áttűnt a vérbordó köpeny a menekülés izzadt kabátjába, onnan az idill lenge blúzába, majd vissza hófehér, keményített fityulába.

A képernyőm néha mint egy festmény, olyan volt. Tökéletes. Az arányok, a színek, a sötétségek. A harmadik rész körül jártam, mikor megijedtem.

Szimpla, bájos vasárnap délelőtt. Sétán túl, készen már friss kenyérrel a csilis bab, éreztem a tejszínes kuszkusz illatát aszalt sárgabarackkal. Ekkor hallottam meg a vijjogást. Összerándult a szívem. Annyira valóságos lett, annyira filmszerű, hogy félni kezdtem.

Nyilván csak egy mentő a János Kórházba. Mégis arra gondoltam, amiről anyuval beszélgettünk a napokban. Nemrég olvasta újra Orwellt. Aztán a Szép új világ következett. És azt érezte végig, hogy borzongat.

Rávettem. Egy hónap ingyen próbaidőszak. Muszáj látnia. Sikerült neki, klasszul beregisztrálta. És hozzáfogott ő is. Nem szólok neki előre. Nem mondom el, mitől félek. Hogy ez simán egy vízió, és egyszer aktuális lesz.

Most csak várok. Hátha előáll valaki áprilisig, hogy ezt nézzed, imádni fogod pont ugyanígy. Nem akarok a Szolgálólányra gondolni. Ahogy a betonfalra akasztottak vérét slaggal mossák le. A fal az Alsó rakpart támfalára hasonlított.


Itt szólhat hozzá

Forró tej, nádcukor, kardamom

Minek hajszolni a telet. Múljon, bárcsak menne, ilyenkor már semmi értelme. Hó és ünnep nélkül igazán szürke. Gyűlöletes egy valami, ha másért nem, a januárság okán. Mégse hiszem, hogy kéne gyűlölni.

Eddig épphogy csak a fele van meg. De érdemes figyelni, miféle csudákkal rukkolt elő máris. Elég hozzá egy hétköznap délutáni séta az iskolából haza, és mit nem talál az ember betonfal tövében, ha képes egy kicsit meghajolni.

Meghajolni muszáj időnként. A minap arról beszéltünk, alázat. Mennyivel könnyebb annak az élet, aki ezt bírja. Mennyivel könnyebb vele másoknak. Aztán ez visszahat, és így megy körbe-körbe, míg kimondjuk, jó vele. Nem tudjuk miért, csak jó. Ezt kéne valahogy magunkévá tenni.

Adott ez a rózsa. Nem hiába hozta folyton elő Federico García Lorca. Az árvácskának is örültem, megaranyozta egészen azt a délutánt. De januárban rózsa, az már nem egy bágyatag nevét meghazudtoló stramm virágzás. Az túlélés a javából.

Vízkeresztkor elvonultam a két kisgyerekkel. Alaposan messzi mindenféle várostól. Ahol az estében füstszagra alszol el fafűtés-melegben. Ahol nincs semmiféle jármű, a lábadra vagy utalva hosszú kilométereken. És mész, mész bele a csöndbe, kék holdfénybe. Nem csodálkozol, hogy kék macska szegődik melléd, és vezet, mintha ez volna a dolga, hátranéz, figyel, hogy biztosan kövesd.

Kisbociért indultunk el még naplementében. Azt mondták, most született nemrég, ugyan, nézzük meg. Gyalogolni kellett érte, kabátot levetve, annyira messze. Sárga virág nyílt a tavaszi melegben. A karámban két tehenészfiú fejt éppen, surrogott a tej. A legszebb hang, mondtam, ők meg, hogy egyszer csinálnak belőle zenét.

Ha várunk, hoznak a tejből, csak megforralják. Tettünk egy kört kint, és este lett. Még bent is várni kellett, ledőltem a szalmán, utánam esett a két gyerek. Hirtelen tél-, karácsonyérzés, aztán meg rá a nyár, mire felforrt a tej. Fémbögréből itták, forrón, nádcukorral. Én olyan vagyok, mint az Árvácska, birizgál a nyers tej. A kardamom benne azért persze, hogy izgatott.

Itták hosszan, sok-sok pohárral. Nem nagyon beszéltünk, volt ennek az egésznek egy saját nyelve, a tehenek, a béke, a gőzölgés, az este. Ajándék volt szinte, ahogy a fénykép, amit itthon találtam meg. Sárga virág után egy rontott, gondolom, szóltak, hogy menjek, minek fotózom annyit azt a szerencsétlen bokrot. Nyomtam volna még, meg indultam is egyszerre. Benne van a hallgatás, a koraeste, és az idő, ahogy múlik januárban.


Itt szólhat hozzá

Milyen jó nékem lefeküdni

Nekem sosem volt kendőm. Most lett egy szürke. Mert mindig szürkében vagyok, hogy illjen hozzám, hát szürke. Elszórt kis színes szívek, nekik örültem főleg. Szívből jött szívekkel igazi az ünnep.

Hogy sosem volt kendőm, azt úgy értem, az ágyamba nem hurcikáltam ilyesmit. Se alvóállat, se semmiféle kacat. Most a semmiről beszélek, más kérdés a senki. Mert az nem volna igaz. De nem, hurcolni őket se hurcoltam.

A semmi, az a plüssök elsősorban. Nem voltak mellettem kismackók, Moncsicsik, elefánt. Se baba, se nyúl, se kendő. Nyilván ettől lettem ilyen. Meghatározza az embert, hogy mi van vele alvás közben.

Rajtam most dunna van, lágy pehely. Mióta a fiam kinőtte. Tőlem örökölte, még Szegeden kaptam, hátha megmelegítene végre. Elnyílt orgonaszínű, ha fehér a huzat, lehet sejteni. Úgy vesz körbe, mint egy fél élet. A legeslegjobb részek. Dunnán túl most a kendő a lényeg.

Lett egy szürke kendőm. Miután éjjel az autóban ajándékba kaptam, itthon az ágyamra dobtam. Későn feküdtem aznap. Mellé dőltem, az arcomhoz húztam, jól estek a szívek. Hímzettek, mintha élnének.

Másnap indultam, válogattam magamra direkt sokféle szürkéket. Hogy illjen hozzám a kendő. Lehetne sálnak is mondani, össze van varrva, végtelenítették. Belebújtam, jól néztünk ki együtt. Akkor megéreztem, finom illata volt, és annyira gyöngéd, mint egy nem várt ölelés. Nem bírtam utcára vinni. Nincs helye mások között. Visszatettem oda, ahova először.

Azóta így alszom, mint sose. Magamhoz húzom, finom szürkéjét babrálom, a szívek öltésein játszom. Regrediálok. Új, de nem idegen érzés. Mintha várna valaki, rágondolok néha napközben. A nyugalmára, az otthonosságra. Nélküle talán félni kezdenék. Így meg jó. Ha úgy tetszik, Szép Ernősen.

Milyen jó nékem lefeküdni,
Eldúrni magamat az ágyban,
A párnák halmait ölelni,
Míg a szender havaz be lágyan.

Óh istenem, de jó aludni,
De jó is elaludni nékem,
Elveszni a piszkos világról
Mint este a felhő az égen.

De jó nem hallani fülemnek,
De jó nem látni a szememnek,
De jó nem tudni a fejemnek,
De jó nem fájni a szivemnek.


Itt szólhat hozzá

Az otthon éve

Van bivaly, ló, ez a kakas éve volt. A kínai szerint számítom, mert nekünk ott kezdődött el. Aznap, mikor a majom leköszönt, fagyban, hóban, még épp a vastag ón előtt. Beköltöztünk. Nem egyszerű hurcolkodás volt, nem egy szimpla ügy, kijutott nekünk a jóból. Attól kezdve arra vártunk, hogy valamikor majd azt mondjuk, megérte.

Egy darabig nem mondtuk. Lassan jött meg, mint a szerelem. Úgy értem, ahogy Laclos értette. Ha az ember túl heves, akkor kevésbé finom. Dehogy volt hév, helyette is inkább a kétkedés. Ha már szeretni nem, legalább megszokni sikerül-e. Szó se volt Kunderáról, az édes lassúságot elvesztegető sietség nem volt más, mint álom.

Hamarabb mondtuk ki, mint számítottunk, hogy megérte. Mire a kétszáz lépcsőn legyőztük a jeget, mire összeszedtük az utolsó ocsmány kis tüskés mogyorót, mire kiszárítottuk a penészes kéményt, mire a Bétex haló porán függönyökkel szerelkeztünk fel, mire az első, nem várt krókuszok kibújtak, otthonunk lett a házból.

A ház súlyos, komoly, szép szimbólumként ült az éven. Hosszú kódorgás után nem csak itt érkeztem meg. Lett helyem, ahol a munka már nem kíméletlen, boncjegyzőkönyves valóság. Hol üde, ép kicsi bitangok, hol meg elvarázsolt testű, makulátlan szívű tündérmanók között. És előkerültek otthonos lelkek, akikről azt hittem, rég elvesztek.

A lagom az új hygge, nem túl kevés, nem túl sok, éppen elég. Lassúságról szólok. Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt?

Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Visszatért ez az öröm most egy kis időre, nem kell hajszolódni, körül lehet nézni, és ha rajtam múlik, nem is hagy el sohase.

Tudod, mostanában kenyeret sütünk, az is ilyen öröm. Minden áldott nap kovászost, barnát, toastot, tönkölybúzást, joghurtosat, milchstutent, sörkenyeret. Az ember ettől kiszakad az idő folytonosságából; kívül kerül az időn; másképp mondva eksztázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségéről, a gyerekeiről, a gondjairól, következésképp nem is fél, mert a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60