ritaritmia | vécsei rita andrea

Fehér por hatású piros paprika

Akár az aranyhalas mesében, állsz a tengerparton, kibukkan, épp csak elgondolod, vagy még el se, és teljesül. Csak annyit írtam, hogy dühöngök a paprikákra a pörköltben. Mert hiába szegedi, Lucullus, csemege, Kotányi, rózsa, mindegyik bolti. Se íze, se színe, illatról pedig ne is beszéljünk.

Csak dühöngtem szőrmentén egyet, és már el is felejtettem az egészet. Mire harmadnap, mint a mesében, sok lesz itt a mesei elem, előbukkant egy ritkán látott emberem. Annyira ritkán, hogy évekig nem. Azt írja nekem, hogy adna. Paprikát. Cserébe nem nagyon ér rá.

Leegyeztetjük simán, hogy akkor majd késő este egyszer bedobja hozzánk, és én csak ámulok, mennyire figyelmes és kedves, különösen, hogy találkozni rendesen mondjuk május húsz után érne rá. Úgy lett, ahogy írta, jött az sms fél tíz után, hogy mennék már le, a ház előtt vár.

Pizsire kardigán, arra dzseki, mert fújt a szél nagyon azon az éjszakán. Besuppanok mellé, az idegen autószagok mindig oly furák, főleg hidegben este, mikor jó sokat utaztak vele, és keveredik hozzá az ember melege. Nevet, úgy örül, hogy adhat, én meg annak, hogy látom öt percre legalább.

Nem volt több tényleg, mint öt, épp csak megbeszéltünk egy ebédet fenn a hegyre május legvégén. Akkor most adná is, és előhúzza az ülés mögül. Nem decens kis csomag, ahogy én képzeltem, hanem teljes kiló mesés-piros porpaprika. Kalocsáról, mondja, ahonnan minden évben, viszik egyenest Németországba, kézzel válogatott, szedett, dajkált, szeretett paprika ez.

Ezúttal nem tudta vinni, beteg lett, így itt maradt ez az egy, nálam volna a legjobb hely, amit csak elképzelhet. Nálam bizony, és hirtelen semminek tűnik a csoki, amit hoztam neki, jó volna kicsit többet adni. Megígérem, hogy küldök képet, ha megfőzöm azt a vadpörköltet. A zacskó masnis szájába szippantok, és máris itt van: egyetem, Szeged, vasútállomás.

Ha úgy fújt a szél, paprikaszagba léptünk éjjel a postavonatról. Zsírozskenyeret képzeltünk hozzá, sót, lilahagymát. Elmeséltem neki, már búcsúztam is, szaladtam föl. Csak szánalmas, szikkadt toastkenyerem volt, a mangalicazsír viszont jóféle. Azonmód pirítóst kentem, ment rá vastagon a paprika.

Elgyöngültem tőle, lebegtem, repültem, aztán meg belépett nagyapám, a ház, ahol gyerek voltam, a cserépkályha, amiben maga szerkesztette drót-pirítóval sütötte nekem a kenyeret. Zsír, porpaprika. És almagerezdek. Kimondod, zsíroskenyér, elképzeled erősen, mi jut eszedbe, hányféle emlék.

Teljesült, elgondoltam épp, és még csak nem is kívántam. Óvatosan, figyelmeztetem magam, csínján bánni bloggal, aranyhallal, de piszkál a lehetőség. Csak elpöttyintem, ha rákívánkozom nagyon, aztán szépen kivárom, hátha akad még, aki vágyat ennyire diszkréten teljesít.


Itt szólhat hozzá

Müller, oder was?

Nem a tejberizsverzió, hanem a bolt. A Müllerben vettem marshmallow-t. Oké, felőlem lehet mályvacukor. Apró, szinte miniatűr marshmallow-szemek. Púderrózsaszín, pasztellsárga és porfehér meg bágyadt moha. Haribo persze.

Nem volt célom vele, csak hogy viszem a gyereknek, a másik Ovomaltine crunchy malátadarabkás csokikrémet kap, Müllerből kell a vásárfia. Magamnak orgonaillatú szappan, mutatom, benne van az egész elmúlt, régi szép abban a kerek orgonaszappanban. Húsvétok, ballagás, kertünkben a hűvös téglafal töve.

Esős a szombat délután, jobb híján eszünk. Felmerül a forró csoki, mint opció, hogy lehetne-e, hát hogyne, és már töröm az Aldis étcsokit a csészékbe. Mikró, lágy és selymesen csillog, plusz tej, tetejére fújós tejszín, és akkor a marshmallow ugrik be, megszórom a habot bőven sárgával, zölddel, hófehérrel.

Olvad bele, tűnnek el egymásban, csokiban a hab, habban cukorszemek, tömény boldogság már csak nézni is, aztán inni van benne bűn, kikanalazni az összesűrült alját merénylet.

Mikor azt mondja a fiam, ez aztán fotóért kiált, illúzióm darabokra hullik, egy inverzfotó veri szanaszét. Jeges csoki a Föld túlfelén. Útközben valahol egy babakék deszkaház, az asztal kopott, és madeleine-illatú a sütemény.

November, párás, meleg koradélután. Egy póló elég, és farmernadrág. Bent hűvösebb van, és olyan bárhol elmehetne szag. A kávé akár el is nyomhatná Új-Zélandot, a deszkafal nem hagyja neki. Beszűrődik rajta keresztül a pára. Meghatottan pislogunk egymásra, hiába vagyunk már a nyolcadik napon.

Ahogy az Április bolondja, úgy volt a két világ, mohón ittuk magunkba. Minden olyan különös és érdekes volt. Néhol még a friss festékszag is érzett. A társalgószobában virág illatozott, és halványkék lámpa égett. Otthon sohasem látott ily ablakokat, ily bútorokat, ily merész, új képeket. Minden csecsebecse egy új élet ismeretlen mámoráról beszélt.

Néha még emlegetjük az aucklandi nőt. Ahogy megtaláltuk őt itthon a neten, ott pedig percre pontosan állt a Waterfront Theatre-rel szemben. Elmesélte az egész életét. Miképp jutott el arrafelé, és mikor, meg hogy szerinte a bush hunting a legjobb móka, vajon miért nem űzi a többi nő. És hogy maradjunk, ha úgy tartja kedvünk, nem azért mondja (mert bevándorlási tanácsadó), de meglátjuk, a legélhetőbb hely, ami egyszerre kedves és szeretnivaló.

Gondolnak rá azóta a férfiak, mi kell lépni ekkorát, lelépni innen, időről időre fölmerül, és csak hergelik egymást, hangosak, aki volt, azért, aki meg nem, pont azért kiabál. Olyankor ideges leszek, nézzétek, az álom volt, ez meg a realitás.

Örülök, hogy nyugton vannak jó ideje már, megül mindegyikük csöndben. Erre jövök én, és miközben csokis tejszínhab-bajszomat nyalom, az csap nyakon, hogy képes vagyok, és ezred másodperc alatt Müllertől Aucklandig jutok. Mi lenne más oka, minthogy a Müller, az maga a csoda.


Itt szólhat hozzá

Meztelen, kifutó

Most éppenhogy március van, boltba kéne mennem, tervbe vettem ezt-azt hétvégére. Pontosabban előállt a teljes menetrend, ma boros-citromos csirkemell, olívás kuszkusz petrezselyemmel, színes saláta, szombat egybesült fokhagymás karaj, paszternák és karamellizált édesburgonya, vasárnap valami főúri vaddisznópörkölt, nem, nem főtt krumpli, hanem galuska. De még csak nem is a jó kis pirított tarhonya, mert azt mondták, nem, hanem galuska. Van pár dolog, aminek híja van, ezért muszáj menni, listámon provance-i fűszer, kömény, porpaprika, mióta nem kapok Kalocsáról házit, illatos volt és édes, a paprikákra képes vagyok simán bedühödni. Van, akinek anélkül is pörkölt a pörkölt, meg lehetne úszni, vannak e téren táborok, én a porpaprikásba tartozom. Listákat csinálok, feltűnően sok a listám. Kimaradt a mangalicazsír. Sör nem kell? De, hozzak egy-kettőt, üveges legyen, Coronita vagy Miller. El kéne indulni, mert aztán rögtön itt a délután. Fogadtunk, tétre ment a bajnokság, kilenc forduló, rablórömi, solo, snapszer, tizennégyes römi, dobble, tízes römi, super5salto, kódfejtő, és jengával fejeztük be. Persze beégtem rendesen, pedig a snapszernél még vezettem. Kellett a tét, tőle azt kértem, menjen el egyedül, és hozzon nekem a Szamosból sütit, ő pedig azt, hogy vigyem el a Bazáruházba a Mester utcába, és bogarászhasson a kacatok között, míg jó esik. Ma délután volt a deadline, így mennem kell. Mennem kéne, nem lesz semmi a húsból, a kuszkusz még csak hagyján. Március egy, tavasz van, az első tavaszi délelőtt, és olyan sötét, mint Egyiptomban. Szeretem, ha sötét, vagyis szeretem olyankor, amikor nem kell menni. Esik, bárgyún kopog a tetőn, csinálok egy kávét. Megvolt a kávé, tejhab, minden, még loptam is a skót shortbread-ből, kizárólagos használatú ajándék, nyilván nem az enyém. A bogáncsformában bízom, védjen csak meg napom viszontagságától, ugyan a korona szebb. Megnézem gyorsan a mozit, bár a múlt héten a Zöld könyv egy darabig mindent visz. Most a Meztelen befutó, jöhet, víg is, meg svájci, lássuk, mire jutunk egymással. Azt mondják, hamisítatlan feelgood-bohózat, amaz meg feelgood road movie volt, feel good, csak ez a lényeg. Utána egy pho, így egyezünk meg. Az eső elállt, kisüt az átkos tavaszi nap, nincs több kifogás, elindulok.


Itt szólhat hozzá

Mindenki, Tandorizz!

A képre véletlen akadtam, miként az is, akitől kaptam. Egy keret nélküli dia, lomtalanításon találta. Nem tudja, ki csinálta, nem is érdekes, mert nekem így, hogy egy ismeretlen találta ismeretlen dia, a legjobb és -szebb, ami csak jöhet. Merthogy egyébként is szép. Az, ahogy néz, ahogy tartja a kezét, az összefont lábak, bor, manósapka.

Tandori nekem pont ilyen, és ilyen is marad örökre. Ha ajándékba kellett egy érzés, tőle vettem. Ha a fiaim idézetért nyúztak, a verseihez vezényeltem őket a polcon. Ha nyüszítettem, hogy elmondjam azt, amit sehogy se lehet, felcsaptam érte a netet.

Öt nap van apám és közötte, most meg csak úgy meghalt egyszerre.

#

(…) megy a dolog, egyhez mindegyre hűen.
Találkozunk, barátaim-a-fűben.

#

(0)

Így – ha lenne ily kör! – mit mondanál
el? Vagy épp némítana e nagyon-,
e még-nem-már-nem-teljes-alkalom?
Azt mondanád: „Én élet és halál

előnyeit – zárba kulcs, kulcsra zár! –
élvezni – s: itt! – egyszerre akarom”?
te magad lennél az örök-talon,
s a zilált lap, mely kézről-kézre jár?

Hogy: „Kettő közül mindig csak az egyik…!”?
Hogy: „Vége már, ha mondható; ha kezdik;
ha akárminek bármije lehet…”

És így tovább… Vagy javíttatásokra
adnád magad így is? el- s visszarontva
mind, ami több nálad s kevés neked?!

#

(…) Hol van az élet. Gyönyörű, amit Szép
Ernő mond, de az élet, mégis
azt hiszem, itt van, ahol vagyunk épp, (…)

#

197712/f

Tudom, valahányszor a csontomat
röntgenezik ezentúl, arra fogok
gondolni, hogy most egy kalapból húzok,
melyben két lap van
… Hogy miért kalap?

A lap a fontos! Csak az a két lap:
élet és halál, mondom most; nem tudok
– nem is akarok! míg vajas pirítóst
vacsorázunk! – pontosabb szavakat.

Lap, kalap, élet, halál, lap, kalap,
vacsora, csont, vajas pirítós, szavak,
ezentúl, valahányszor, fontos, tudom:

szavak csupán. A vajas pirítósom
egyelőre mindennél pontosabb.
Egyelőre, minden, pontos; szavak.

#

Valamint: „Én csak annyit szeretnék, ha a vég nem
a halál lenne, hanem az élet. Az élet pártján vagyok
én is! (Ha, ha, ha.)”


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60