ritaritmia | vécsei rita andrea

A révkalauzt keresi

***

***

***

***

***

***

***

***

***

***

***


Itt szólhat hozzá

Az a nap (a tengerparton)

Napsütés. Vad, kemény, tökéletes, ahogy egy vakációhoz szép. Lila-sárga mezőn lomha szélkerék. A búza, akár egy sztahanovista hirdetés.

Leghátul ülök, kispadon, egyedül. Én akartam így, cserejátékosként. A férfiak felváltva vezetnek, rám csak vészhelyzetben van szükség. Derekamra égkék póló csavarodik, a halásznadrág a térdemnél jár. Szűk a hely. Testszínű melltartó és bugyi. Lily of the Valley az illatom.

Kezembe izzad a könyv, nem olvasok. Friss, üde, békés jelenlét. Ezer kilométer van még.

Fölpiszkál a kolbászos zsemlék szaga. Békési csípős és trappista. Vádlim párás málnaszörphöz ér. Meztelen talpamat magam alá húzom. Bajban leszek, nem kívánom a könyvem. Szürke az aszfalt mellettem. Kékes, nem tudom, miért.

Benzinkútnál Kofolát és Fidorkát veszek. Még hideg az otthoni koktélparadicsom. Dédi késével vágom a paprikát. Van, aki Snickers-t rág. Saját könyvem helyett máséba kezdek. Siddhartha Mukherjee, Betegségek betegsége. A rák története.

Fele majdnem megvan Magdeburg fölött. “Rossz epe, rossz szokások, rossz főnökök, rossz gének.” Mel Greaves idézet az Onkosz elején. Teher. Fekete epe, mint a melankólia. Ellene ólomecet, porrá őrölt vadkanagyar, rókatüdő, arzénos esszenciák, ipekakuána. Később rákszemkence, varjúláb, teknőcmáj, végső soron ólomból készült nehezék. John Donne: “Csúf hulla lesz, akit így meggyötörtek.”

Utoljára nyolcvanhárom táján voltam így, A katedrálissal. Akkor a Wörthersee nem érdekelt.

Benzinkút, pisi, könyv, konvoj, szendvics, alma, Zabfalatok ismétlődik. A végén valami vadul színes szállás Hannover főterén.

Furcsa az Elba, szabdalt és saras. Partján komor, téglafalú házak. Nem is házak, inkább egyetlen túl hosszan elnyúló csarnok. Kevés téglaszínben a vörös, ettől lehet szomorú. Titokzatos, mint régi halpiacok, sötét üzelmek és ópiumszagú hajnalok. Szemben velük tarka konténerek és lépegető exkavátorok festenek durva kontrasztot. Fodrozódó vizet imitál a tető, mégis szögletes a monstrum épület, amit a kikötőből utoljára látok. Aztán csak a szél fúj rendületlen.

Az a nap a tengerparton. Fiammal néztem, bele voltunk szeretve. Mikor véletlen elénk került Pembroke Bay a térképen, egyszerre lelkesültünk fel. Ez az a hely. Jersey helyett a hullámverés miatt vittek minket Guernsey-be, így Saint Helier-ből Saint Peter Port lett. Mikor a partra értünk, egyszerre mondtuk, sorsszerű. Csak itthon jöttem rá, dehogy Pembroke, Chesil Beach volt az a filmben. Nem árultam el.

Hogy hol találom meg a csöndet – nem süket, nem is rideg, és ölel szelíden, puhán -, akkor még csak sejtettem. Ölelést nem, csak a csöndet.

A dekk, az olyan hely, ahová mindig is nagyapámat képzeltem. Nyugágyon, derékig plédben, hátravetve az a büszke, szép feje, szívja magába a fényt, sós levegőt. Előtte biztosan kártyázott. A Bolondok hajóját miatta olvastam, ismeretlen élményből kapni valamit.

Mást kaptam. Most ölelést, ringatást. Ahogy egyszer talán engem ringattak. Álomba, a nap és tengerszagú dekken.

***

***


Itt szólhat hozzá

Ötven fokon cseresznyézünk

Mint egy százéves tölgy, pedig cseresznyefa. Örököltük, azonnal metszettük, így is maradt belőle vagy nyolcvanévnyi. A tavasz vele egészen álomi. Csupa hófehér csipke, beleszédülsz a tökéletességbe. Első évben később se volt más, csak a boldogság. Öklömnyi, hibátlan szemek, győztem befőzni. Persze a cukros-rumos készlet csappant meg leginkább, nyár végére felszívódott apránként az egész.

Tavaly békén hagytuk, idén se nyírtuk, nem értjük még a gyümölcsfák titkát. Jött a füttyös május, nagy esők és sűrű fürtökben a szemek. Túl sok volt a víz, talán nem mi rontottuk el. Barna pöttyös, sorvadt vagy félig rohadt. Hogy ezért még jobban értékeltük volna azt a kevés szépet? Dehogy. Bosszantó volt a földre hullott szomorú és ragacsos szemét.

Pálinka. Másképp miként hasznosulhatna ez a rengeteg gyümölcs? Meg különben is, tyúktartás és kenyérsütés után passzol a sorunkba. Kalandos, izgalmas, részegítő.

Öreganyám kamrája. Apró dinnyéből savanyúság, darált, édes paradicsompaprika, az elmaradhatatlan, fakó cseresznyekompót. Nem, túl egyszerű lenne, nem ez jutott most eszembe. Hanem befőttek mögött az a pink pár üveg. Talán volt türkiz is, a pink a biztos. Előkerült, ha jött a szomszédasszony. Kióvatoskodta öreganyám a konyhába, töltött, és már vitte a meggyek mögé vissza. Maga főzte, körömlakkszín bűnbeesés. Édes volt, és sűrű, mint a szirup. Belenyújthattam a nyelvem, a stampedlit suttyomban nyaltam körbe, míg ő a kiskapuig a szomszédot kísérte.

Most meg itt vagyunk, és a hosszan dédelgetett túrahordó a kamrából napfényre kerül. Kezdetét veszi az akció. Körbeállják a fiúk, rezdületlen lesik. Az első csepp üdvrivalgás, kábulat anélkül, hogy megkóstolnák. Működik a rendszer. És azt mondják, egymást hátba veregetve, lassan össze kéne szedni azt a nyamvadt kis nyári almát.


Itt szólhat hozzá

Szerelemfa

Szicíliában a szerelem ilyen. Ott találtam, Palermo főterén, a télen. Nem hárs, se nem tölgy, mediterrán ölelkezés. Szüntelen, örök szenvedély közöttük. Egymásba forrott fák. Nem tehetnek semmit a másik ellen. Szorítják, úgy szeretik egymást.

Csendben vannak. Hallgatnak. Ahogy a Faustban.
BAUCIS
Hallgatsz? Egyetlen falatkát
Éhes szádba nem veszel?
PHILEMON
E csodának vágyja nyitját,
Nyelved könnyű, mondd te el.

Nem, elmondani se volna egyszerű. Hallgatva jobb talán. Persze néha fáj. Hiányt betöltené a locsogás. Milyen volt a nap, simogat már, vagy még mindig élesen vág? Szürcsöltél vajon elég esővizet? Hullott-e ma a tűleveled? Miféle felhők futottak fölötted?

Nem beszélnek, összeforrt szívvel mégis, mégis egymásnak élnek. Pedig jó volna hallgatni őket. Meg kéne szólalni, elmondani mindent, napot, felhőt, vizet. Vagy a rigókra hagyjátok a hangokat végleg?

Fiam tanult, elszedtem tőle, Sigurd Hoel, Szerelem a strandon. Kicsit Utas és holdvilág íze volt, épp jól esett nekem. Ha a fák beszélnének, valahogy így tennék, azt hiszem.

” – Egy kicsit félek, – mondta halkan Sigrid és mosolygott, aztán hirtelen elkomolyodva nézett rám. – Drága, te is félsz – mi okod van rá neked?
– Én is tudom, hogy nincs mitől félni, sőt. De nem tehetek róla. Csak azért van, mert –
Úgy nézett rám, mintha bocsánatot kérne.
– Sajnos még sohase voltam – – –
Együtt voltunk ott a fövenyparton. Fölöttünk ragyogott a fogyó hold. Éjfél elmúlt.
(…) Egyikünk se értett valami nagyon a csillagokhoz csak azt láttuk, hogy szépek. És arra gondoltunk, hogy pontosan emlékezni fogunk ezekre így, ahogy most látjuk őket.”


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60