Azon a napon, amikor sikerült beszélnünk végre, ahogy letettük a kagylót, micsoda ódon kifejezés, hiszen sehol nincs már kagyló, mikor kinyomtuk a gombot, de hát már gomb sincs, mikor elhúztam az ujjam a befejezés bumszli piros pöttyén, miután elmondtam neked, hogy Húsvétkor látnálak, lányod, fiad mindenféleképp, és elkezdett dolgozni bennem az öröm, hogy talán tényleg sikerül, rá pontosan öt perccel találtam a verset. Zongoraórán ültem, a gyerekekre vártam. Ültem, ahogy szoktam, míg az egyik bent van, ülök a másikkal egy hátsó szobában, leckét írunk és olvasunk. Viszek magammal mindig valamit, valami olyat, ami máskor nem megy, a hely nem az igazi, vagy az idő, ajándék két óra nekem a zongora.…

Az én szalagom kék volt, valódi égszínkék. Mintha a szerelmem tűzte volna matrózgalléromra, ő nem lehetett, egy osztályba jártunk. De legalább mellettem állt, elő kell keresnem a képet, csak ez számított, legyen mellettem. Hogy ki babrál rajtam a szalaggal kis városom színháztermében, nem volt érdekes. A tánc volt a fő attrakció. Nagy garral leptük el a pici, sovány vénkisasszony színtelen otthonát. Lehet, hogy nem is ilyen volt, csak valami filmbéli típustánctanárral helyettesítem. Pláne, hogy hasonló mutatványokban addig nem volt részem, maximum a Cha-Cha-Cha került elő, mint kapcsolódási pont. Rudolf Péter voltunk és Eszenyi Enikő. A tenyerünk ugyanúgy izzadt, és ugyanolyan elárvult szemmel bámultuk a másikat. A keddeket, ha kedd volt,…

Nóra nem én vagyok. Nóra kacsát süt január tizedikén. Mellet vett a combbal egybecsomagolt helyett. Nem mintha nem tudná úgy összehozni, hogy egyszerre legyen kész. A combnak több sülés kell. Káposztával nem szarakodik, talált vákumzacskós lilát. Hátha nem annyira konzerv. Kinyitja, savanyú, más íze nincs. Be van lilítva a prosztó savanyúkáposzta. Tesz hozzá cukrot, babért, hátha kijön belőle valami halvány utánzat. Nem jön ki, marad szimplán a lila savanyúkáposzta. Savanyú, mint a Fiennes konzervmosolya. Nóra a tegnap esti filmre gondol. Mekkora fasz volt ez a Dickens. A titokzatos szerető, ezután a viktoriánusokat kicsit jegeli. Ralph, tűnjön fel bárhol, csak a gond van vele. Estére húzósabbat kell beszerezni. Legyen mondjuk az…

Teljesen gyanútlanul indultam, ahogy általában múzeumba indulok el. Egyszerű kis boldogsággal, ami olyankor bujkál az emberben, mikor biztos benne, szépségben lesz része. Ha tudnék fütyülni, ilyenkor fütyülnék, úgy képzelj, annyira könnyedén sétáltam a Várban a Nemzeti Galéria felé. Színes volt minden, az ég, a macskakövek, bevezetéseképpen annak, amire készültem. Nem gondolkoztam, az időzítéssel mi a helyzet, belső egyensúlyaim épp merre billennek. Elbagatellizáltam, hogy a produkcióhoz én is kellek. Az Ünnep-csarnokába, Dzsan-panoptikumba lépek. Rácsok, lépcsők vesznek körül, dobozban vagyok. Világít a sárga. A vörösben még nincs más, mint gyönyörűség. „Ősesemény”-szenvedély részese leszek, Can Togay János a törékeny vágy-férfi. „Egy ilyen arcot megérinteni már akkor is mennyország, ha egyébként nem történik semmi.…