Mikor hazamegyek, úgy igazán haza, ráadásul teljesen magam, hátrahagyva az összes sallangom, megint az leszek, aki harminc éve voltam. Játék persze, ez nyilvánvaló, mert dehogy is lehetek. A vissza nem térés néha őrült jól jön, de inkább szomorú minden egyes eltűnt és elveszett. A szülői házban, ha az ember alaposan felnőtt, egy idő után a régi dolgok fájni kezdenek. Valami annyira vad nosztalgia szorítja a szíved, hogy az már nem jó. És közben meg olyan jó, hogy nincs kedvem otthagyni. Mi lenne, ha maradnék, körülvéve magam százféle testetlen emlékekkel. Ha ülnék naphosszat itt, a padlástérben, és olvasnék. Madzaggal összekötött, Cadbury-s fémdobozba zárt, tulipiros díszzacskóba gyűjtött levelek. És nézném végig apránként…

A bemutatkozó találkozásra kutyával megyek, meg persze a gyerekek. Boldogan fogad, tetszik neki nagyon a kutya, ugye, agár, igen, afféle, whippet. A baj, hogy nem lenne jó, ha bejönne. Semmi gond, meg tud várni szépen. A baj, hogy pont agár, neki meg pont egy nyula van. A nyulat mutatja be előbb, itt van, ez a Hunszut. Aztán azt énekli, Kingsley. Csak annyit, hogy Kingsley, és nyújtja a kezét. Beszélni kezd, beszél és kérdez úgy, hogy elkeni lágyan a hangot. Meg nem mondom, melyik dialektus, akarom tudni, hiába kérdezem, hol született, hiába még kétszer ugyanígy. Hogy angol, semmi kétség, ha már válasz nincs, mosolyog cserébe. Szégyenlősen, akár egy kisfiú. Mintha egy…

Rózsák közé születtem. A kertben egy egész élet elfért. Kis csücsökben eper, aztán krumpli, hagyma, répa, de nem ez volt a lényeg, hanem odébb a fal mellett a málna, ribizli. Meg persze a göcsörtös kajszi. Ha viszont épphogy beléptél a kapun, nem láttál mindebből semmit, csak rózsát szanaszéjjel. Legfeljebb kora tavasszal ibolyát, ibolyaágyást szabályos félkörben. Kívülük voltak még a szerelmes dáliák, de nagyanyám igazi szenvedélye mindenek felett a rózsa. Oda vitt először fényképezni, tolni babakocsiban, ott tettem meg az első lépteim, később pedig rózsák között töltöttem a nyarat. Beléjük fúrtam az orrom, és mikor hullani kezdtek a szirmai, bolgár fadobozba gyűjtöttem össze, mint egy vérbeli profi. A száraz szirmokkal is…

Visszanézni nem nagyon szoktam, visszavágyni sokkalta inkább. Mert tudniillik úgy általában nem tudok tanulságokat levonni, tudok viszont egy szimpla fagylaltozáson (kurkumás kesudió annyira mégse szimpla) vagy akár egy házi hamburgersütős délutánon is hosszan elrévedezni, micsoda jó volt. Az sem igaz, hogy mindig más kéne. Ha nyár, akkor a lágy szeptember szőlővel, sós vajaskiflivel, mikor meg már ott vagyok, azok az odalett végeérhetetlen, forró napok. Azt hiszem, a gyerekeken fordul meg minden, borongóssá tesz, hogy innentől csak félgőzön az enyémek. Pedig most lettek olyanná, hogy pont jók nekem. A nagyok nyugis, privát köre, a középső színes ábrándjai, a kicsi puttóarcának vaníliástej-illata többnyire valami derűs összhangban olvad össze. A visszavágyás legfőbb jellemzője,…