A színpadon egy férfi várt, mosolygós, huncutul hunyorgó, mint akiben a lélek folyton csíki táncokat jár. Arra kért, hogy játsszuk el, és rámutatott egy mogorva, szőke férfira. Nem volt más kikötés, legyek természetes, érjek haza, mint feleség. Sötét szobába kellett belépnem, a fény csupa zöld volt és kék, a fickó haja csillogó ónix lett a műlichthof-ablakban. Nem szóltam semmit, nem is köszöntem, természetes volt, hogy játszanom kell. Felvettem egy szürke macskaszőrcsomót, mielőtt a táskámat letettem. Nem szóltam a szőr miatt, nem kérdeztem, az éjszakát otthon tölti-e, ezt akartam, járni-kelni tíz négyzetméteren úgy, hogy még csak rá se nézek. Húsz perc után leállított egy nő, ebből így elég lesz, és felkapcsolta…