E.P.

Most mindenki elmondja. Én is. Most mindenki dadog. Én is. Most mindenki sír. Én is.
Tizenhét hattyúk. Másodév, szerelem.
Nem bölcsész voltam, nem értettem. Hogy lehet Péter, mikor Lili, és fordítva. Aztán belejöttem.
Ez volt az első.
A madarast elajándékoztam. Megbántam.
Schiele-vel az elején beszereztem megint. Ezt is megbántam, a madarast kellett volna valamiképpen.
Most előveszem. Az elsővel búcsúzom el.
Legyen ez az utolsó nekem. Vagány, tündöklő, szépséges.

“A várástúl félek. A jelent szeretem, a jövőtűl rettegek. Attól es, az mit majd mint jelent annak utána szeretni fogok (nem lévén más választásom). (19.)

Illetlen fecskendős-autó elül fa megé búttam. A fákrúl az a véleményem, benső gondolatom, hogy azok férfiak vólnának. Megvarázsolt, elbájolt férfiak. Száraz kérgükből korosként darabot török. És titkosan megölelem űket. A szálfa tölgyek, a deli fenyők, lenge juharok, suta fűzek, félszeg magyarók! Mind ám! Mindet! Oda egyengetem combomat hozzájok, hadd lenne szegéneimnek mire emlékezni. (56.)

Megneszülék és rá ébredék, hogy valamit látok, az vón az öregség. HOGY AZ ÖREGSÉG EGY ÁLLAT, MELLY A TESTÜNKBEN TANYÁT VER. Nem úgyan értelmezve, hogy zabálna münket bévülről galád föl, nem vólna ebben még tagadásában es nem hősiesség, nem, nem támadna, csupán hogy mászkálna. MÁSZKÁL. Ezt pillantám meg ott a buggyanó hason vagy hasban, ezt a mászkáló állatot. A patkánynál tetésebb, a farkaskutyánál apróbb, emlős. És undorító. És majd az undorba halunk bele; ez a vénség, ez az undorító állat, jaj, egy tetemöm vagyon. (87.)

Lesz madártej es, ne szorongjatok, ügyelek mindenre. (98.)

NÉZNI: Nézni csak, csak nézni, az üdők béfenekléséig, tégedet, egytestedet, aki vólnék – (107.)

Új helyben vagyok. Ide tört az Isten. Elvett az ürdeg. Megváltoztam. De tartsunk sort, a múlás a végén gyön, üres hely. Spácium. (110.)

Sokáig fogok élni. Ha kell, angyal leszek. (135.)”

/Esterházy Péter – Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk/