Édentől keletre

És amikor meg az van, hogy végképp utazni kell, mert még márciusban jó ötletnek tűnt, hogy ha nem is feltétlen tűző nap és pincsi-pancsi-tenger, hanem mászkálás a zöld gyepen mindenféle bárányok között, most ugyanez szolid pánikkal tölt el.
Nem a gyep, mert az rendben van, és a bárány is ártalmatlan.

Csak messzebb menni egy kézitáskányi cuccnál, palack víz, naptej, könyv és háztartási keksz, bonyolultabb, mint jól esne, túl sok a kényszer. A ráfixálás indulás előtt, és megérkezve, hogy mi maradt ki. Nem a csomag a lényeg, pár gatya pótolható, a néznivaló az igazi tétje az egésznek.
Hiába szorítottuk le a dolgot vidékre, off a St. Paul’s, a Tower bridge, és a nagyobb városok is kilőve, maximum egy Oxford a Roxfort miatt, még így se lehet rendesen hátradőlni, mert nyom az a sok bűbájos manor. Mondjuk azt, hogy egy tányér fish and chips a cél, másnap az ordentlich kedvenc sültbab, tojás, és sousage-ka, aztán így felváltva sorban hal, bab, semmi befeszülés.

A Tiszára sokkal egyszerűbb lemenni, palack víz, keksz, könyv, és még csak naptej se kell, úgyis bebújunk rögtön a fák közé.

Azért van itt is mit vinni a hátadon, mert azt a sok régi dolgot rád pakolom. Mondom a verset, amit erről írtam, miközben a kis házban megmutatom a függönyt, mögé a szúnyoghálóra / világítok, van-e árnyéka az ablakon / a négyzetrácsnak. Lefényképezem a szobát, ahol az ágyneműtartóban aludtunk, partmenti fákba csap / a villám, nem ide, biztos nem ide, / csúszik talpam éle a másikon, a polcokat, bakelitkapcsolót, a légyfüggönyt, kék szalagját úgy ötévesen téptem félbe. Holnap színes / gumicsíkokból székülőkét fonunk, / zúg a hűtő, nagyapám horkol, / a kapu zárva van, nagymama pisilni / megy, felnyitja a villanyt, látom / az ajtó alatt.
Kinyitom a szekrényt, benne nagyanyám holmija, mind ott van ugyanúgy, mintha még kijönne ide valamikor.

/Nyaralok, Kalligram, 2010. szeptember/