Aki a szigeteket szereti

A gyilkos visszatér, ahol bűnözött. Tök átlagos. De visszatérni oda, ahol meghaltál. Mekkora ez már. Oda, ahol kitépték a szívedet, és nyersen megették. Mégcsak arra se kellett, egyszerűen megfeledkeztek róla, és elmentek helyetted múzeumba. Úgy öltek meg, hogy én itt, ő ott, hosszútávlövészet, ez volt a stílusa. Lerágott csont már, sőt le van szopva róla az utolsó kis cafat, nem maradt semmi, csak csont. Csont és bőr voltam akkor, most kezdek pöndülni, ráteszek pár doboz Ben & Jerry’s-t, félig sült kelttésztaízű mennyország. Visszatértem, ahol legutóbb a színes, lépcsősormú házak azt duruzsolták, sétálj csak halálraítélt, otthon épp most csavarnak egyet a sorsodon.

Vissza mertem térni, és ugyan az első pár percben a Nordiska meg a Vasa mögöttem összesúgtak, de aztán csöndben maradtak. Semmi gúnyos mosoly, sőt, mintha szelíden arra kértek volna, bocsássak meg nekik, nem tehetnek róla, ők csak díszlet voltak. És felajánlották, hogy borítsak fátylat rájuk, aztán egy hirtelen mozdulattal rántsam le, gyűrjem össze, higgyem el, ők ezúttal színesen a kristálykék ég alatt elkövetkező örömhöz adnak hátteret.

A házaknak igazuk lett. Masszív önsajnálattal készültem, amit útközben elhagytam, mint valami suttyó a munkakedvet, volt benne szándék, de különben zsigerből ment. A hullámoknak nem kellett elülniük, hiszen pár sima tükrű öblön kívül nem is volt más. Mert a napok gonoszok voltak eddig, ahogy Anne Karin Elstadnál. A gonoszság, s mindez a sok elképzelhetetlen dolog, ami történt, mind eltávolodik, olyan, mintha csak beképzelte volna magának, legalábbis így érzi most.

Olyan helyet kerestünk, ahová többnyire csak hajó jár, és a következő érdemi földnyelv már kint van Åland-nál. Különös boldogság, mikor felülmúlja a vágyaidat a valóság. A hajó a szigeten letett, nem szállt ki rajtunk kívül más, néztünk utána egy darabig. Aztán elsétáltunk az erdőn át páfrányok és sziklák között a házig. Csak mi voltunk egymásnak, a három gyerek, a tenger, a faház, a fészer és a távolság.

Aki a szigeteket szerette, olvastam D. H. Lawrence-nál valamikor régen. Most csak a könnyű, pókhálószerű dolgok csendes tünékenységét látta maradandónak. Ezekre tapadt az örökkévalóság köde. Valahogy így van itt. A szigetek védtelen, mégis stabil pötty a tengeren, ilyenek voltunk, ez kellett most nekünk, csendes önállóság, némileg elzárva lenni, nem tudni sehol bevásárolni, négy napig zabkását enni, háziúr készletéből pár csésze rizst lopni, madársikoltást hallgatni, UNO Flip!-et játszani, ritka alkalom, amikor nem gyalázat a kétarcúság.

Gyilkosos könyvet hozok magammal, Camus, illik visszatéréshez, komor fenyőkhöz, cukor kékséghez. Ezen a vidéken olyan lehet az este, mint valami mélabús átmeneti megnyugvás. Nem átmeneti lesz, de a mélabút nem tagadom meg. Reggel körbejárok, feketeáfonyát gyűjtök a kásához, hogy legyen ma valami más, porceláncsészébe a ház sarkánál. Aztán másnap illatos miniszamócát. Túl illatos nekem, a legócskább szőlő italpor aromáját másolja a természet.

Ha fel akarsz fedezni, háromfelé indulhatsz el. Az Y egyik szára érzésre Montana és Kanada, északi határvidék. A többi Skandinávia. Ne viccelj, pulcsi? Kérdezik tőlem közben otthonról. Ne viccelj, dzseki! Így csetelgetünk mi, aztán kikapcsolunk mindent és mindenkit. Perceg a szú. Csobog a tenger. Kis csónak, szauna. Lemenő északi nap. Ennek az elcsöndesedett nyári éjnek a csodálatos nyugalma tengerárként hullámzott végig rajtam. Ekkor, már az éjszaka legvégén, felzúgott néhány hajókürt. (…) éreztem, testestül-lelkestül átadom magam a világ gyöngéd közönyének. Azt kívántam, sose érjen véget. És úgy hiszem, nem fog véget érni sosem.